Kibontakozó álom 2. - Az álom vége

Borongós, esős őszi idő volt akkoriban. Fújt a szél, az eső folyamatosan verte a fák ágait. Az elsárgult falevelek lehullottak, a tájat mindenhol avar borította be. A Hegyoldalon ahol a természet nemrég még a kibontakozó életet ünnepelte, ahol virágok hajtottak ki, a fű kezdett zöldellni. Nemrég még a zord hideg felett aratott győzelmi mámorban úszott a táj, de ez elmúlni látszik, mint ahogy aminek kezdete van annak vége is. A korábbi öröm és vidámság most úgy tűnik elillant. A tájat az elmúlás, a halál közelségének bűze lengte körül. A száraz faágak lefelé kókadoztak, a szél süvített az ágak között. A távolból farkasok vonítását hozta a szél. Az ordasok kétségbeesetten kutattak áldozat után, hogy a gyengébbek élete árán átvészeljék a közelgő ínséges időket.
Még azonban nem volt teljesen ősz. Egy halvány pislákoló pillanat erejéig felvillantott valamit a természet az elmúlt hónapok vidámságából, életerejéből, boldogságából.
Másnap kisütött a nap. Mégha pár órára is, de kibújt a gomolyfelhők mögül, amelyek azonban már egyre gyakrabban kényszerítik rejtőzködésre a napkorongot. Amikor az életet adó sugarak kicsit felmelegítették a hegyoldalt előbújtak odvaikból a mókusok és más kisállatok. Vidáman szaladgáltak fel, s alá. Lázasan gyűjtötték az eleséget a téli napokra, vidám csivitelésük messze visszhangzott a hágón. A hírmondóba maradt réti virágok szirmaikat nyitogatták, utoljára még belengte a környéket a boldogság, a szerelem illata. Ebben a pillanatban, mintha a videón kimerevített képet néznénk minden olyan gyönyörűnek tűnt a Hegyoldalon. A szivárvány mindkét talpa földet érve ragyogott az ég kékje előtt, csodálatos színei a napfényben csillogva szorták szét az utoljára fellángoló öröm és szeretet magvait a vidéken. Talán megmaradnak a következő tavaszig.
Néhányan reménykedtek, hátha ezúttal nem ilyen hamar jön el a zord idő, de a legtöbben tudták: a feltartóztathatatlan armada egyre nagyobb számban gyülekezik és nyomul előre, mígnem birtokba fogja venni a Hegyoldalt elpusztítva mindent, amit eddig fáradtságos munkával megalkotott a természet. A világ ilyen. El kell pusztulnia ahhoz, hogy megújulhasson, hogy új életeket segítsen a világra és újra remény költözhessen lakóinak szívébe. Ehhez rombolnia kellett, fel kell égetnie mindent és meg kellett ölnie minden élőlényt.
A természet azonban tudta: lesznek akik túlélik majd a pusztítást, mindig is voltak túlélők és lesznek olyanok,akik őrzik az élet csíráit, jó mélyen és elrejtve, titkos barlangokban. Mert az élet másik törvénye, hogy vannak akik nem adják fel sohasem. Lehet, hogy egy álom, ami szinte csak nemrég bontakozott ki, szökött szárba most véget ér, de hamarosan újra kezdődik, ha elegen táplálják a remény lángját és öntözik a titkos barlangban az emlékezés virágát.
A pusztítás oly kemény és kíméletlen, hogy az a láng szinte alig pislákol, néha úgy tűnik ki is alszik.
A Hegyoldal teljesen kopár, nem mozdul rajta semmi. Tetszhalott állapotában fekszik, a csillagos égbolt a ravatala, a Hold ezüstös fényvirágai a dísz a koporsó körül, amelyet már nem a részvevők veszik körbe, hanem azok akik halálát okozták. A zord armada temetni jött és munkáját konok céltudatossággal végzi. A hajdanvolt paradicsom, mely élőlények millióinak nyújtott menedéket és otthont, kik itt élték életüket, itt leltek boldogságot, itt születtek utódaik, akik aztán itt cseperedtek békességben, vidámságban. Szóval ez a földreszállt mennyország most maga a pokol. Életnek nyoma sincs, az elszáradt fák ágait az állandó viharok furcsa absztrakt pozícióba csavarta, szinte hallani lehetett a fájdalommal és kétségbeeséssel teli nyögéseiket, amint meg-megtekeri törzseiket, hogy szinte gyökerestül fordulnak ki a földből. Abból a földből, mely eddig életet adott nekik, s most eldobni készül magától.
A Hegyoldal elpusztult, az álomnak vége.
Inspired by Charlie Mole: Burial / End Credits (Othello)