Bucsu

Az eletben van, hogy bucsuzni kenyszerulunk. Szamtalanszor adodik olyan helyzet, amikor bucsuzni kell. Megkonnyiti, ha az elvalasban benne van a viszontlatas lehetosege. Ha csak munkaba mesz dolgozni, rutinbol koszonsz, mert tudod este mar ujra otthon leszel.

A legnehezebb, ha orokre szol a bucsuzas, ha tudod mar soha tobbet nem lehetsz vele. Ha el kell engedned, mert nincs mas valasztasod. Meg ennel is fajdalmasabb, ha nem te hoztad meg a dontest az elvalasrol, hanem rakenyszerulsz a bucsuzo szavak kimondasahoz.

Emlekszem, jo masfel evtizede mar, hogy valaki, akit nagyon szerettem, itt hagyott orokre.

Nem tehettem semmit, egyszeruen csak megtortent.

Elment.

Sokaig nagyon nehez volt feldolgozni, egyaltalan elfogadni a tenyt, hogy az, akivel minden nap talalkoztal, akivel annyit nevettel, aki a pelda volt elotted az eletben, nincs tobbe. A szived szakad bele a gondolatba, hogy tegnap meg azzal bucsuztal, holnap ujra latjuk egymast, de az a holnap mar sosem jon el. Minel fiatalabb korban erkezel ehhez az allomashoz a vandorutad soran, annal nehezebb feldolgozni, mert egyszeruen nem vagy felkeszulve ra. Oszinten szolva szerintem, az ember egesz eleteben sosem lesz olyan pillanat, amikor felkeszulve varja a pillanatot, hogy el kell engednie annak a kezet, akinek nap mint nap fogta azelott. Talan, ha majd o maga lesz abban a helyzetben, hogy bucsuznia kell a tobbi embertol, akkor fog megnyugodni es bekeben, csendben, nyugalomban tavozik. De akkor meg a szerettek fajdalma, konnycseppjei nehezednek a szivere olomsulyjal, megnehezitve azt a pillanatot, amikor az addig oly erovel szoritott kez erotlenul hanyatlik es az ujjak mar nem kulcsolodnak ossze.

Hiszen meg az utolso pillanatokban is ertuk aggodsz, amikor mar talan annak a gondolatnak kene atvennie a helyet, hogy ezzel mar nem kell torodnod, neked mar nincs tobb szenvedes, nincs tobb banat, ennek sulyat a szerettek viselik. Ugyanakkor nincs tobbe nevetes, orom, nincs tobbe a szeretett kedves mosolya, a csobogo csermelykent hangzo lagy kacaj, ami visszhangzik a fuledben meg most is, igy az utolso pillanatokban.

Persze addig, amig ez a momentum elerkezik meg sok mas dolgot kell megtenned az eletben. Sok mindenre kepes vagy. Lehetsz sikeres a munkadban, szerezhetsz baratokat, egy csomo ember csatlakozik idolegesen hozzad a vandorutadon. Ok egy ideig veled tartanak, de aztan a legtobben elmaradoznak, majd teljesen leszakadnak. Ok eljutottak oda, ahova akartak, megtalaltak azt a varost, ahol elni szeretnenek es neked ismet csak bucsuznod kell toluk, hiszen tudod, erzed, meg nem allhatsz meg.

Tovabb kell menned. A baratoktol valo bucsuzas sosem fajdalmas. Barmikor ujra felvehetitek a kapcsolat fonalat, barmikor ujra egyutt suthettek szalonnat a kertben, amikor csak keresztezitek egymast utatokon.

Lehetsz szerelmes. Ahogy vandorolsz egyik falubol a masikba, varosrol varosra, egyszer csak melled szegodik valaki. Csatlakozik hozzad az utadon, eldontitek, egyutt rojatok a pusztat. Megfogadjatok, egyutt kuzdotok meg minden akadalyjal, ami csak szembejon. Igeretet tesztek, amolyan szovetseget kottok. Tudjatok, egyutt sokkal konyebb fajdalmas donteseket hozni es viselni azok kovetkezmenyeit, mint egyedul cipelni ama sulyos terheket. Konyebb elviselni a magany fajdalmat, ha van kihez szolnia a szivednek, ha tudod, hogy a szived dobbanasara egy masik dobbanas a valasz.

Amikor azonban utatok soran mar szamos bajjal, banattal megkuzdve beertek egy uj varosba, egyikotok ugy fogja erezni, szeretne ezt a terhet kicsit letenni, mert nem birja cipelni tovabb. Pihennie kell. Csak egy kicsit, egy oracskat lehunyna a szemet. Hej, de jo lenne szunyokalni csoppet abban a hus arnyekban a fa alatt!

Te erzed, tudod, tovabb kell menned! Nem allhatsz meg, mert a sulyok csak egyre nehezebbek lesznek, de O mar nem kepes ezeket a terheket cipelni. Odaadja valaki masnak. Legalabb egy reszet. Azokat, amit eddig egyutt hordoztatok, most masnak adja, hogy segitsen. Segitsen, mert a szive szakad ki a helyerol kulonben.

De a vandor nem allhat meg,mennie kell tovabb, megha fajdalmas is a teher, ami a vallat a foldig nyomja.

Bucsuznia kell megint. Konycseppek peregnek vegig az arcan, amik aztan gyotrelmes lassusaggal hullnak a porba. Az addig oly erosen szoritott kez elernyed, az osszekulcsolt ujjak elengednek. Nem akarja, de tudja, hogy el kell engednie azt a kezet, amit addig szoritott. A szivebol egy darab szakad ki, de muszaj tovabb indulnia. Mert meg nem erkezett meg, meg nincs ott, ahol vegre nyugalomra lelhet, ahol megtalalja majd a lelke bekejet. Csak ott csillapodnak le a belsejet pusztito viharok.

Egy lepest tesz hatrafele, mikozben lassan elengedik egymas kezet.

Majd meg egyet. Latja amint konycseppek kordulnek vegig az arcan. Meg utoljara ertuk nyul, hogy letorolje. Meg egy utolso mozdulattal gondoskodni akar rola.

Megtorpan. O is fele mozdulna, latja a tetovazast a tekinteteben, de a nap mar a horizont fele vette utjat. A vandornak indulnia kell! Lassan megfordul es az alabuko napot kovetve folytatja utjat az ismeretlen fele.

Mielott a fak eltakarnak meg hatrapillant. Latja amint O ott all es patakokban hullanak a konycseppek a szemebol. A vandor azt gondolja, talan ezek a konycseppek uj szerelem forrasai lesznek, ujra kihajt az a virag.

Talan, utja majd visszahozza a varosba. Ez ad neki remenyt. Majd megint lesznek utitarsai, de a Kedvest soha nem feledi.Most bucsuznia kell, mert utjuk mas iranyba visz. A nap hamarosan a horizont ala bukik.

Pihennie kell.

Egy nap majd…

…majd, ha ujra abban a varosban jar, a szerelme lefele kokado szirmu viragjaval a kezeben, akkor pihenni fog.

Inspired by John Barry Dances with Wolves - The John Dunbar Theme

Vandor 3.

Uton vagyok megint. Hosszu ido telt el, amiota elhagytam a Hegyoldalt. Nem tudom pontosan, de meglehet talan mar evek is elteltek azota, hogy utoljara lattam Ot.
Neha meg eszembe jut, felremlenek szemem elott a csodalatosan szep arcvonasai, amint gyonyoru, derekig ero hajkoronaja aranyloan fenylik a szikrazo napsutesben. Nevetesekor a szaja szegleteben egy tunderi kis godor jelenik meg, amitol mindig is ugy tekintettem ra, mintha egy foldreszallt angyal lett volna. Az en Csodalatos Angyalom, Edes Szerelmem.
Sotetedett, ideje volt tabort verni. Talaltam is egy megfelelonek tuno tisztast es elkezdtem kicsomagolni a batyumat. Faagakat gyujtottem, a vekonyabb rozsefeleket gulaba raktam, jo lesz tabortuznek, a nagyobb agakat ugy illesztettem ossze, hogy hajlekot adjon a fejem fole. Gallyakat tettem ra, levelekkel boritottam be. Habar faradt voltam az egesz napi gyaloglastol, gyorsan dolgoztam, igyekeztem mielobb elkeszulni, nehogy a leszallo este meglepjen egy kis esovel. Azonkivul az ejszaka vadaszni indulo ragadozok miatt is igyekeztem mielobb befejezni a taborverest, lehetoleg minel kisebb zajt csapva a mocorgasommal az erdoben.
Amikor vegeztem a hajlek keszitessel, hosszu turelemjatek kezdodott a tuzgyujtassal. Azt hiszem minden gondossagom ellenere sem sikerult teljesen szaraz faagakat begyujtenem, igyhat nehezen akart a tuz fellobbanni. Mar - mar azon voltam, hogy hagyom es majdcsak atveszelem valahogy az ejszakat. Erre osztonzott, hogy a tavolinak tuno ejszakai zajok egyre erosodtek. Vadasz kereste predajat.
Azert csak sikerult begyujtani a tuzet, a szikrabol csakhamar vidam langnyelvek kaptak az apro gallyakba es kezdtek oromtancot jarni. En is elmosolyodtam, vegre megpihenhetek kicsit.
Ekkor megreccsentek az agak, egy idegen erkeztet jeleztek. Villamgyorsan fordultam hatra, de nem lattam senkit. A leptek egyre kozeledtek, de latni meg mindig nem lattam senkit. Csak remelni tudtam, hogy nem valamelyik ragadozo szemelt ki maganak vacsorara.
Szerencsere nem, mert egy emberi alak szilhuettjet lattam elvalni a fak arnyekatol. Az arcat nem lattam, csak illata szallt felem. Ismeros volt, annak idejen szamtalanszor burkoloztam jolesoen ebbe az illatfelhobe, most megsem jutott eszembe mikor es hol ereztem utoljara. Amikor mar csak par lepes tavolsagban volt tolem, a hold, mintha csak szandekosan fel akarta volna fedni az ejszakai latogatom kiletet, elobujt a felhopaplanok kozul es ezustos fenyet vegigontotte a tisztason. Vekony, fenylo aurat vont az ismeretlen kore, haja megcsillant ahogy a hold ezusttel vonta be. Az arnyekok is eltuntek az arca elol, felfedve kiletet.
O volt!
Meg mindig olyan csodaszep, mint amilyennek utoljara lattam. Nem szolt semmit csak mosolyogva odalepett hozzam. Lassan felemelkedtem, talan tatva is maradt a szam a meglepetestol, mert elnevette magat. Nevetese mint a lagy, tiszta vizu csermely hangja, simogatoan olelt korul. En is elmosolyodtam, de meg mindig nehezen akartam elhinni, hogy tenyleg O talalt ram ujra. Annyi mindent akartam mondani neki, az evek soran annyi kerdes fogalmazodott meg bennem. Egyszerre akartam atkozni, szidalmazni, amiert elarulta a szerelmunket, amiert kest dofott a szivembe,amiert tonkretette mindazt, amiben eppen csak elkezdtem hinni. Mintha a megvalosulni latszo almok kozul, hirtelen lerantananak a kegyetlen valosag talajara.
Ugyanakkor szamtalanszor kepzeltem el, hogy elmondom neki mennyire szeretem, hogy O eletem szerelme, egy Csodalatos Angyal. Olyan O nekem, aki kepes megsebezni, de ha egyszer megizlelted a szerelmet, amit O adott, akkor mar soha tobbe nem tudsz elszakadni tole.
Most ott alltam es nem tudtam megszolalni. O is csak mosolyogva allt es nezett. Felemelte a kezet, vegigsimitotta az arcvonasaimat, szeretettel, gyengeden. Mikozben mosolygott, egy konycsepp gordult vegig az arcan. Ramosolyogtam es az ujjammal letoroltem. Megfogtam a kezet es magamhoz huztam. Atoleltem es szorosan tartottam, mintha attol feltem elszalad megint.
Felemelte a tekintetet, konnyes szemekkel ram nezett es en nem birtam tovabb.
Megcsokoltam. Forro szenvedelyes csokban forrt ossze ajkaink, egymas konycseppjeit ittuk a masik arcarol, mint a szomjas vandor a sivatagban az utolso kortyokat. Teste illata mamoritoan szallt felem, korulolelt, fogvatartott es nem eresztett. Vegigsimitottam a vallan, le egeszen a derekaig. Ereztem, egyikunk sem tudja mar turtoztetni magat, az erzeseinknek nem lehet megalljt parancsolni. A karjaim koze kaptam es bevittem a hajlekomba. Ovatosan lefektettem a kabatomra. Kozben egy percre sem hagytuk abba a csokolozast. A vadul felkorbacsolt szenvedelyunk mindent elenyeszo tengeri viharra hatalmasodott. Csokjaink hullama csillapithatatlanul boritottak el testunket. Simogattuk, oleltuk egymast. Nem tudtunk betellni egymas kenyeztetesevel.
Nem tudom mikor es hogyan, de sikerult megszabaditanom mindkettonket a ruhainktol. Meztelen testunk tokeletes szoborkent simult egymashoz.  Izgatott sohajok tortek fel ajkaibol, mikozben csokjaimmal halmoztam el tokeletes alakjat. Jatekosan harapdaltam a fulcimpait, fogammal a nyakat izleltem, majd hintettem nyelvemmel csokot a helyere. Teste oriaskigyokent tekergozott a karjaim kozott.
Egyre lejjebb haladtam. A mellbimboi mar az izgalomtol kemenyen meredeztek az eg fele. Nyelvemmel simogattam korbe, hogy enyhitsek valahogy a kej utani sovargasukon. Lassan szamba vettem az egyiket es szivtam, mintha a gyonyor minden cseppjet kiakartam volna inni belole.
Amikor bele hatoltam mindketten felnyogtunk a kejtol. Lassan, mar - mar orjitoen elnyujtva kezdtem benne mozogni. Minden mozdulat egy - egy kejhullam, minden csok ujabb lepes a gyonyor fele.
Kedvesem szinte konyorgott, hogy kicsit gyorsitsak, mert nem birja mar tovabb, tekintete ketsegbe esetten esdekelt, hogy fejezzem be vegre,amit elkezdtem.
Ekkor ujabb rohamra indultam. Vegtelenul lassan hatoltam bele. Amikor teljesen magabafogadta ferfiassagomat, ereztem, hogy hamarosan beteljesedik szamara a regota vart gyonyor.
Valami neszt hallottam. Verejtektol csatakos testtel ebredtem. Nehany masodpercig csak fulladozva kapkodtam levego utan. Azt sem tudtam hol vagyok, mi tortent velem.
Nem tudtam eldonteni, ami az iment tortent velem, vajon alom volt-e vagy valosag. Vadul forgattam a fejem korbe - korbe,de nem lattam senkit sem a kozelemben. Az a csodalatos noi illat meg mindig ott lebegett korulottem. Talan megsem csak teljesen alom volt...
Inspired by Klaus Badelt - The Promise, John Williams - Jane Eyre Theme, John Williams - Across the Stars

Vandor

Ki tudja mar miota voltam uton? Csak mentem, nap nap utan es ejjel, meg nem allva. Vegtagjaim elcsigazottak, szam cserepesre szaradt. Olyan volt, mintha evszazadok ota menetelnek, karomon bokrok tuskei szakitottak sebet, indak, kusza gallyak es aljnovenzet probalt belem kapaszkodni, foldre huzni, de en csak renduletlenul tapodtam a foldet tovabb. Neha utitarsam is akadt, hoszabb – rovidebb ideig. Volt, hogy csatlakoztak hozzam, ha betevedtem egy varosba, faluba, de amikor uj varosba ertunk, mindenki elkoszont. Nemelyikkel igazan joban voltam, amikor megalltunk nehany pillanatra, jokat beszelgettunk, elveztuk egymas tarsasagat.
A tabortuz melegenel szivunket szorongato jegpancel is feloldodott. Szerelmeskedtunk, mikozben a tuzmanok jatekosan kergetoztek a sator falan. Csokoltuk, oleltuk egymast, azt hittuk szeretjuk egymast. Vegul mindketten rajottunk, csak jo volt. Kielveztem minden cseppjet, s o is leszakitott minden gyumolcsot. Jo volt erinteni, csokolni, simogatni, egyutt nevetni.
Masnap hajnalban aztan mar egyedul ebredtem megint, osszeszedelozkodtem es folytattam utamat. A nap magasan jart, a deli sugarak a szemembe tuztek, egettek a boromet. Egyre nehezebb volt a jaras. Karomat olomsulykent huzta lefele a faradtsag, szemem elott szines karikak tancoltak. Mignem elsotetult minden.
Arra emlekszem csak, hogy ugyereztem, mintha kihuztak volna alolam a szonyeget, nem voltam kepes megtartani magam es elindult felem a fold. Nem tudom mennyi ido telhetett el, hogy eszmeletlenul fekudtem, talan percek, de az is lehet, hogy orak. A szememet nem mertem kinyitni, csak fulelve probaltam erzekelni az engem korulvevo vilagot. A nap mar nem sutott az egen, helyet az ejszaka sotetje valtotta fel. Ezt a boromet megborzongato huvos fuvallatbol gondoltam, meg abbol, hogy nem tuz at a szemhelyamon a nap vakito fenye.
Lepteket hallottam kozeledni, valahol nem messze tolem megreccsent egy faag az ismeretlen talpa alatt. Osszeszedve minden batorsagomat, kinyitottam a szemem, de nem lattam senkit. Ekkor valaki hatulrol a vallamra tette a kezet.
Finom, noi kez lehetett, semmi eroszakos, ferfias durvasag nem volt benne. Osszerezzentem, de az ismeretlen csicsititoan a fulembe suttogva probalt megnyugtatni.
-Maradj nyugton, nincs semmi baj.
Hatrafordultam. Megpillantottam a lanyt, gyonyoruen szep aranylo hajkoronaja megcsillant a holdfenyben. Zoldesbarna szemei parazskent egettek a borom.
-Nyugodj meg, mar nem vagy veszelyben. Kiszaradtal a hosszu vandoruton, de most mar biztonsagban vagy. Tessek, igyal.- Nagyot huztam a felem nyujtott kulacsbol.
Teste hozzam simult, ereztem a mellei kozelseget, erinteset a ruhamon. Nagy nehezen feltapaszkodtam, izmaim meg mindig nehezen engedelmeskedtek, de azert valahogy osszekapartam ket marek rozset es tabortuzet csiholtam a nalam levo kovabol es papirbol. Ahogy a lang belekapott a gallyakba es a tuzmanok ujra egymast kezdtek kergetni, osszeneztunk.
Volt valami rejtelmes, izgalmas a tekinteteben, ugyanakkor valami megmagyarazhatatlan es sotet titok. Tudtam, hogy ossze kell szednem minden batorsagomat, ha megakarom tudni ezt a titkot. Ereztem, hogy ez a tudas azonban konnyen fel is emeszthet, kiegetheti a szivemet. A lany odault mellem a tabortuzhoz es felem fordult. A szank lassan kozelitett, mignem a legedesebb csokban forrt ossze, amit valaha ereztem. Mintha az univerzum tarult ki elottem es uj vilagra ebredtem volna. A tuzmanok cinkosan osszekacsintottak, tudtak mi fog kovetkezni.
Szerelmeskedtudnk.
Simogattuk, csokoltuk egymast, forron olelkeztunk. Ajkaim felfedeztek testenek minden zegzugat. Kenyeztettem, elhalmoztam minden szerelmemmel, mindenemet odaadtam neki. Amikor belehatoltam, halk sohaj szallt fel ajkai kozul. Szinte mozdulatlanul fekudtunk egymason, mintha egy tokeletes szoborcsoport lennenk. Arcan a gyonyor csodalatos erzese terult szet, lattam rajta amikor a gyonyor szetaradt a testeben. Olyan volt mintha egy szupernova robbant volna es az a hatalmas kozmikus energia szabadult fel a testeben, ami bolygok milliardjait taplalja.
Szerelmes szavakat suttogva, egymas karjaiban aludtunk el, de masnap hajnalban mar nem volt sehol. Eltunt, mintha ott sem lett volna. Csak a csokjanak ize maradt meg a szamban emlekul. Nem tehettem mast, utra keltem. Folytattam utamat az ismeretlen fele. Vandorbotomat megragadva, rottam ismet a kietlen siksagot, a vad aljnovenyzettel benott erdoket. Ujra bokrok tuskei szakitottak boromet, a nap sugara cserzette arcomat. Talan csak napok, de az is lehet, hogy evek teltek mar el, hogy megint utrakeltem. De ahogy telt, mult az ido, egyre csak az a csok jart az eszemben.
Neha megint szegodtek mellem utitarsak a vegtelen hosszunak tuno utamon, de senki nem tudta feledtetni azt az ejszakat. Egyre csak az a csok, az a szerelmeskedes tolakodott elo az elmemben, nem tudtam szamuzni a gondolataim kozul.
Tudtam, mar semmi remeny arra, hogy ujra erezzem azt az izt, azt a csodalatos, szazezer atombomba erejevel robbano gyonyort. Elgyotorten szeltem at a siksagot, ejszaka kovetett nappalt es nap kovetett ejszakat, de az a lany csak nem bukkant fel. Lassan mar, ahogy a remeny pislakolo langjai kihunyi latszott, halvanyultak el az emlekek is. Mar csak egy fako kep maradt csupan, amire neha almomban felriadtam.
Egy este, amikor a nap a latohatar fele kozeledett, meg nehany baratsagos fenysugarat kuldott felem, mielott teljesen alabukik es atadja helyet a holdnak, egy tisztasra ertem. A tisztason a naplemente aranylo fenyeben egy alakot pillantottam meg. Hattal allt nekem, de jol lattam, hogy derekig ero csodalatosan szep hajzuhataga megcsillant a fenyben. Lagy feher, tiszta selymes ruhaja boritotta testet. Amikor felem fordult es elindult, furcsa mod nem hallottam lepteket. Talpai szinte nem is erintettek a foldet, lagyan suhant a levegoben. Arcat nem lathattam, valami arnyekot vetett ra. Meg nehany lepes es odaert hozzam. Mozdulni sem tudtam, teljesen foldbe gyokerezett a labam. Alakjat a lemeno nap fenye vette korul, haja aranyloan csillogott.
Ekkor megpillantottam meg azt a zoldesbarna szempart. Tudtam, hogy O az! Sosem feledtem azt a tekintetet. Tudtam, hogy O az es valami csodalatos szerencse folytan ismet egymas utjaba sodort minket a sors. Amikor odaert hozzam, nem szolt egy szot sem. Tekintete az enyembe furodott. Csak alltam es kiszaradt, cserepes szam keptelen volt szavakat formalni. Elcsigazott elgyotort testem keptelen volt mozdulni. Amikor ajkai hozzamtapadtak, mintha villam csapott volna belem. Ugyanazt az izt ereztem az ajkaim kozott, ugyanaz a csodalatos es foldontuli, mennyei erzes volt, ahogy hozzam simult. Hirtelen megmozdult a karom. Atoleltem, magamhoz szoritottam. Tudtam, hogy ezuttal nem fogom elengedni. Vigyazok ra, orzom almait es a hajnal elso sugaraival kelve, nem engedem, hogy elszokjon. Mert SZERETEM, Ora vartam egesz eletemben, amiota csak eloszor izleltem csokjat, eloszor erintettem a testet, eloszor hallottam lagy csermely csobogasahoz hasonlo neveteset.
Inspired by Klaus Badelt I Don’t Belong Here, Klaus Badelt K-19:Widowmaker – Overture, Charlie Mole: Othello - Burial

Vandor 2. Ujra uton

Itt vagyok a semmi kozepen. Mindenki altal elfeledve, magara hagyva. Akirol azt gondoltam, hogy az eletemet adnam erte, mar legszivesebben csak egy porosodo kepkent akar latni egy doboz melyen. Tegnap este meg ugy fekudtunk le, hogy csokoltuk egymast, millioszor, milliardszor. Teste erintette a testemet, simogattam, szeretgettem. Boldog sohajunk messze szallt az ejszakaban. Szivunk tele volt szerelemmel, boldogsaggal. Azt hittem mi vagyunk a foldkerekseg legvidamabb parja. Hosszu vandorutamon vegre megerkeztem abba az oazisba, ahova mindig is vagyakoztam.
Amig a poros, uttalan utakon jartam, tavol mindenkitol es mindentol, egyre csak ez a menedekhely jart a fejemben. Majd egyszer ujra friss vizet kortyolok, a kedvesem csokja enyhiti ehsegemet, lagy nevetese lesz muzsika szamomra. Ez az oazis volt, amiert eltem, ami erot adott, hogy megtegyem a kovetkezo lepest, mely minden ujabb lepessel egyre nehezebb, fajdalmasabb, gyotrelmesebb volt. Etlen - szomjan mentem egyre csak elore, hogy vegre elerjem azt amire vagytam.
Ejszakankent rola almodtam, nappal furcsa delibabkent jelent meg szemem elott. A napfenyben aranyloan csillogo haja a foldet erte, lagy mosolya erot sugarzott elgyotort vegtagjaimba. A szaja szegleteben levo kis godrocske jatekosan ugrabugralt, mikozben nevetett. Hangja messze szallt a szelben.
Egy napon aztan megerkeztem arra a helyre amirol annyit almodoztam. A fak agai baratsagosan felem integettek, a bokrok vidaman sustorogtak mogottem. Minden csupa zold volt, a termeszet eme paranyi szeglete biztonsagban volt mindenfele rombolastol, nem pusztitottak viharok. Talan olykor feltamadt a szel, olyankor a fak koronai a foldig hajoltak, de aztan ujra elcsendesedett minden, a Hegyoldalban beke honolt.
Amikor meglattam Ot, tudtam, hogy almaimbol lepett elo. Olyan volt mint egy foldreszallt angyal. En nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam, almodom es majd amikor felebredek mar nem lesz sehol. Rettegtem tole, hogy az egesz csak alca, csak egy csel, hogy ujra fajdalmat okozzon es mire reggel felebredek O mar nem lesz sehol.
Sebesen szallt felem a friss fuvallat szarnyan. Amikor a karjaimba omlott, majdnem ledontott a labamrol. Igaz nem volt nehez, mert akkor mar nagyon elcsigazott voltam a hosszu vandoruttol. Nevettunk, szaladtunk kez a kezben, ugy tunt mar O is regota vart ram, talan mar O sem hitte, hogy ujra elerkezem ebbe a kis oazisba, a termeszet paranyi olebe.
Szerettuk csokoltuk egymast, veget nemeroen. Szerelmeskedtunk, ujra meg ujra kielveztuk a gyonyor minden cseppjet. A boldogsag olyan fokat tapasztaltuk meg, amit azelott meg soha. Boldog voltam, biztonsagban ereztem magam, mert tudtam, hazaerkeztem. Vegre otthon vagyok, megannyi szenvedes, keserves vandorut utan vegre megpihenhetek.
Nem vagytam masra csak szerelemre.
Szerelmet akartam kapni.
Meg ennel is jobban akartam adni, hogy az imadott kedvest boldogga tehessem.
Egy ejszaka, amikor mar az agyban fekudtunk, hozzambujva fejet a melkasomra hajtotta es ugy aludt. Hallgattam a szuszogasat es azt hiszem akkor arra gondoltam, hogy en vagyok a vilag legboldogabb ferfija.
Az agyban fekve felreforditottam a fejem es kitekintettem az ablakon. A tavolban villam cikazott at az egen es sotet fellegeket vilagitott meg. Az egbolton a hold veszjoslo korongja szorta hideg, ezustos fenyet a foldre. Azt hiszem akkor kicsit megremultem, de a mellettem szuszogo kedves hamar feledtette velem a hirtelen feltamado aggodalmamat. Hamarosan azt hiszem engem is elnyomhatott az alom.
Amikor reggel felebredtem O mar nem volt az agyban. Szologattam, de nem valaszolt, nem volt sehol. Szivemet a felelem vasmarka szoritotta ossze. Talan csak nem tortent valami baj? Eltunt mintha ott sem lett volna, csak testenek bodito illata maradt utana. Egy cetlit talaltam a szoba kozepen lehullva a foldre. Felvettem az osszegyurt papirdarabot es kibontottam. Csak annyi volt rairva, hogy "sajnalom, orokke szeretni foglak".
Amikor kileptem a haz ajtajan, a tavolban a kozeli dombteton mintha egy alakot pillantotta volna meg. A nap pont a szemembe tuzott, ezert a tenyeremet a szemem fole ernyozve probaltam kivenni az alakokat. Egy aranyhaju lany szaladt a dombteton kez a kezben valakivel. Nevetesuk messze szallt a szelben.
Szomoruan visszafordultam a hazba, osszeszedtem a batyumat, felhuztam kopott vandorcsizmamat.
Nem volt maradasom, ujra utrakeltem. Tudtam, nem tartozom ide.
Most itt vagyok a semmi kozepen, mindenki altal elfeledve, egyedul. Maganyosan jarom az utam. Ki tudja vajon lesz-e meg oazis az utamban, ahol majd O var ram? Mar egyre faradtabb vagyok, egyre nehezebb a vandorelet, de mennem kell tovabb, meg nem talaltam meg amit keresek. Talan egy szep napon...
Talan akkor visszajossz hozzam Szerelmem.

Inspired by Klaus Badelt - The Time Machine - I Don't Belong Here, John Williams - Far and Away, Klaus Badelt - The Promise