Az eletben van, hogy bucsuzni kenyszerulunk. Szamtalanszor adodik olyan helyzet, amikor bucsuzni kell. Megkonnyiti, ha az elvalasban benne van a viszontlatas lehetosege. Ha csak munkaba mesz dolgozni, rutinbol koszonsz, mert tudod este mar ujra otthon leszel.
A legnehezebb, ha orokre szol a bucsuzas, ha tudod mar soha tobbet nem lehetsz vele. Ha el kell engedned, mert nincs mas valasztasod. Meg ennel is fajdalmasabb, ha nem te hoztad meg a dontest az elvalasrol, hanem rakenyszerulsz a bucsuzo szavak kimondasahoz.
Emlekszem, jo masfel evtizede mar, hogy valaki, akit nagyon szerettem, itt hagyott orokre.
Nem tehettem semmit, egyszeruen csak megtortent.
Elment.
Sokaig nagyon nehez volt feldolgozni, egyaltalan elfogadni a tenyt, hogy az, akivel minden nap talalkoztal, akivel annyit nevettel, aki a pelda volt elotted az eletben, nincs tobbe. A szived szakad bele a gondolatba, hogy tegnap meg azzal bucsuztal, holnap ujra latjuk egymast, de az a holnap mar sosem jon el. Minel fiatalabb korban erkezel ehhez az allomashoz a vandorutad soran, annal nehezebb feldolgozni, mert egyszeruen nem vagy felkeszulve ra. Oszinten szolva szerintem, az ember egesz eleteben sosem lesz olyan pillanat, amikor felkeszulve varja a pillanatot, hogy el kell engednie annak a kezet, akinek nap mint nap fogta azelott. Talan, ha majd o maga lesz abban a helyzetben, hogy bucsuznia kell a tobbi embertol, akkor fog megnyugodni es bekeben, csendben, nyugalomban tavozik. De akkor meg a szerettek fajdalma, konnycseppjei nehezednek a szivere olomsulyjal, megnehezitve azt a pillanatot, amikor az addig oly erovel szoritott kez erotlenul hanyatlik es az ujjak mar nem kulcsolodnak ossze.
Hiszen meg az utolso pillanatokban is ertuk aggodsz, amikor mar talan annak a gondolatnak kene atvennie a helyet, hogy ezzel mar nem kell torodnod, neked mar nincs tobb szenvedes, nincs tobb banat, ennek sulyat a szerettek viselik. Ugyanakkor nincs tobbe nevetes, orom, nincs tobbe a szeretett kedves mosolya, a csobogo csermelykent hangzo lagy kacaj, ami visszhangzik a fuledben meg most is, igy az utolso pillanatokban.
Persze addig, amig ez a momentum elerkezik meg sok mas dolgot kell megtenned az eletben. Sok mindenre kepes vagy. Lehetsz sikeres a munkadban, szerezhetsz baratokat, egy csomo ember csatlakozik idolegesen hozzad a vandorutadon. Ok egy ideig veled tartanak, de aztan a legtobben elmaradoznak, majd teljesen leszakadnak. Ok eljutottak oda, ahova akartak, megtalaltak azt a varost, ahol elni szeretnenek es neked ismet csak bucsuznod kell toluk, hiszen tudod, erzed, meg nem allhatsz meg.
Tovabb kell menned. A baratoktol valo bucsuzas sosem fajdalmas. Barmikor ujra felvehetitek a kapcsolat fonalat, barmikor ujra egyutt suthettek szalonnat a kertben, amikor csak keresztezitek egymast utatokon.
Lehetsz szerelmes. Ahogy vandorolsz egyik falubol a masikba, varosrol varosra, egyszer csak melled szegodik valaki. Csatlakozik hozzad az utadon, eldontitek, egyutt rojatok a pusztat. Megfogadjatok, egyutt kuzdotok meg minden akadalyjal, ami csak szembejon. Igeretet tesztek, amolyan szovetseget kottok. Tudjatok, egyutt sokkal konyebb fajdalmas donteseket hozni es viselni azok kovetkezmenyeit, mint egyedul cipelni ama sulyos terheket. Konyebb elviselni a magany fajdalmat, ha van kihez szolnia a szivednek, ha tudod, hogy a szived dobbanasara egy masik dobbanas a valasz.
Amikor azonban utatok soran mar szamos bajjal, banattal megkuzdve beertek egy uj varosba, egyikotok ugy fogja erezni, szeretne ezt a terhet kicsit letenni, mert nem birja cipelni tovabb. Pihennie kell. Csak egy kicsit, egy oracskat lehunyna a szemet. Hej, de jo lenne szunyokalni csoppet abban a hus arnyekban a fa alatt!
Te erzed, tudod, tovabb kell menned! Nem allhatsz meg, mert a sulyok csak egyre nehezebbek lesznek, de O mar nem kepes ezeket a terheket cipelni. Odaadja valaki masnak. Legalabb egy reszet. Azokat, amit eddig egyutt hordoztatok, most masnak adja, hogy segitsen. Segitsen, mert a szive szakad ki a helyerol kulonben.
De a vandor nem allhat meg,mennie kell tovabb, megha fajdalmas is a teher, ami a vallat a foldig nyomja.
Bucsuznia kell megint. Konycseppek peregnek vegig az arcan, amik aztan gyotrelmes lassusaggal hullnak a porba. Az addig oly erosen szoritott kez elernyed, az osszekulcsolt ujjak elengednek. Nem akarja, de tudja, hogy el kell engednie azt a kezet, amit addig szoritott. A szivebol egy darab szakad ki, de muszaj tovabb indulnia. Mert meg nem erkezett meg, meg nincs ott, ahol vegre nyugalomra lelhet, ahol megtalalja majd a lelke bekejet. Csak ott csillapodnak le a belsejet pusztito viharok.
Egy lepest tesz hatrafele, mikozben lassan elengedik egymas kezet.
Majd meg egyet. Latja amint konycseppek kordulnek vegig az arcan. Meg utoljara ertuk nyul, hogy letorolje. Meg egy utolso mozdulattal gondoskodni akar rola.
Megtorpan. O is fele mozdulna, latja a tetovazast a tekinteteben, de a nap mar a horizont fele vette utjat. A vandornak indulnia kell! Lassan megfordul es az alabuko napot kovetve folytatja utjat az ismeretlen fele.
Mielott a fak eltakarnak meg hatrapillant. Latja amint O ott all es patakokban hullanak a konycseppek a szemebol. A vandor azt gondolja, talan ezek a konycseppek uj szerelem forrasai lesznek, ujra kihajt az a virag.
Talan, utja majd visszahozza a varosba. Ez ad neki remenyt. Majd megint lesznek utitarsai, de a Kedvest soha nem feledi.Most bucsuznia kell, mert utjuk mas iranyba visz. A nap hamarosan a horizont ala bukik.
Pihennie kell.
Egy nap majd…
…majd, ha ujra abban a varosban jar, a szerelme lefele kokado szirmu viragjaval a kezeben, akkor pihenni fog.
Inspired by John Barry Dances with Wolves - The John Dunbar Theme