Álom

Álmomban ott álltam a tóparton. A lemenő nap fényében aranylóan csillogott a víztükör. A napkorona lassan alámerült a tóba. Az esti szellő lágy dallamot dúdolt a fülembe, hallottam, ahogy az erdő neszei kíséretet adnak a dalhoz. Fák susogtak a lágy szélben, bólogattak, mintha bíztatni akartak volna valamire. Talán arra, hogy mártózzam meg az aranyló fodrok között, elmerülve a tóban a semmi közepén. Széttárt karokkal belecsobbanni a tóba, nem gondolni semmire, csak hagyni, hogy a víz mindenhova utat találjon. Először csak simogatva ölel minden porcikámat, borzongatja meg a testem. Aztán szép lassan a tüdömbe is beáramlik a nedvesség, köhögnék, de nem tudok. A vér egyre örültebb ritmust ver az agyamban. A fejem majd szétpattan, mozdulni azonban nem bírok. Végtagjaim nem engedelmeskednek, lábaimmal nem tudom a vizet taposni, hogy megpróbáljak a felszín felé törni. Tehetetlenül zuhanok egyre mélyebbre és mélyebbre. Még utoljára a Te arcod villan fel előttem. Gyönyörű barna hajkoronádon megcsillan a nap aranyló színe, mosolygó tekinteted azt az univerzumot rejtik, amit éppencsak felfedezni indultam, de meghódítani nem tudtam, pedig minden vágyam ez volt. A szád szegletében apró pajkos kis gödröcske bújt meg amikor nevettél. Szerettem volna még gyönyörködni benned, ahogy vidám hangod messze száll, de már nem lehetett.
A víz hullámaiban tovatűnt az arcod és én csak tovább süllyedtem. A szemeim lassan lecsukódtak, agyamra jótékony sötétség ereszkedett, a dobolás megszünt és az orromból is felszállt az utolsó légbuborék. Végtagjaim ernyedtek, mozdulatlanok voltak, olyan volt mintha repülnék. Ez a repülés azonban egy végtelenbe induló út kezdete volt.
Ekkor hirtelen felpattantak a szemeim, megmoccant a kezem és éreztem, hogy ismét levegő áramlik a tüdőmbe. Hörögve, krákogva ültem fel az ágyamban, nagy kortyokban nyeltem a levegőt. Magam mellé pillantva téged láttalak. Békésen szuszogtál, azok a gödröcskék még mindig ott voltak a szád sarkában. Azt hiszem valami szépet álmodhattál...
Inspired by Patrick Doyle - Great Expectations - Kissing in the Rain

Hegyoldal - Az álom halott

Szélvihar söpört végig a Hegyoldalon. Az égboltot sötét fellegek borították, itt-ott villámok cikáztak alá. A Hegyoldal kopár volt. Csak néhány elszáradt bozót, göcsörtös faág kapaszkodott utolsó leheletével a földbe, mely életet adott neki egykor, s amely most haldoklik maga is. Sápadt napfény derengett át a felhők között, fura kísérteties árnyakat vetítve a földre.
A vihar kavicsokat, göröngyöket kapott fel és bombázta a túlélésért elkeseredetten harcoló élőlényeket. A dermesztő hideg karmai repedéseket vájtak a sziklákba, fájdalmas sebeket ejtve. A Hegyoldal halott volt.
Egykor a csobogó patak lágy csacsogó éneke kelt versenyre a fülemülék dalaival, apró állatok leltek itt menedékre, társra, otthonra. A harsány színekben pompázó virágok elhitették az erre vetődő vándorral, ez itt a földreszállt Mennyország.
A völgyön túl háborúk zajlottak, élet és halál váltotta egymást. Tragédiák sora érte a völgyön túliakat, apák vesztették el fiaikat, szerelmek szakadtak szét, de mindez oly távolinak tűnt. A Hegyoldal óvón hajolt a völgy fölé és védelmezte azt. Úgy tűnt az itt békére lelt hegylakókat semmilyen veszély nem fenyegetheti. Amikor eljött a tavasz és a Zord Tél invázióját sikerült visszaverni, minden élőlény a boldog volt.
Jöttek hírek a hegyoldalon túlról, de senki nem hitt benne, hogy ezt a csodálatos világot is elérheti valaha a pusztulás. Az itt lakók vidáman élték mindennapi életüket, de mint mindennek ennek is vége szakad egyszer. Hisz a boldogság oly törékeny valami, olyan kis semmiség, amit soha nem is értékelünk igazán. Apró tűnékeny valami, ami ha megvan értéktelen, ha darabjaira hullik, akkor tudjuk meg igazán mit is jelentett nekünk. Ezért nem is látjuk a fenyegető jeleket vagy hajlamosak vagyunk szemet hunyni felettük, s csak akkor kapaszkodunk görcsösen a Hegyoldal óvó szikláiba, amikor azok már nem akarnak megtartani, hanem inkább ellöknek maguktól. S a sziklák olyan kérlelhetetlen valamik, hogyha egyszer már ellöknek, akkor nincs visszaút.
Inspired by Patrick Doyle - Eragon - Battle for Varden

Freya

Hirtelen ébredtem fel. Verejtékben úszó testem csatakos, forró volt. Zihálva szedtem a levegőt. Nem tudom biztosan, de mintha valami zajra ébredtem volna. Oldalt fordultam és te már nem voltál sehol. Este még a te arcoddal hajtottam álomra a fejem, de amikor felébredtem már nem voltál sehol. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el, tegnap este óta. Mintha az egy másik világ lett volna. Még megosztottuk a legbelsőbb titkainkat egymással, bánatot, szomorúságot, örömöt, csalódást, kedvességet, gyengédséget és figyelmességet. Még vágytunk a kedves szóra, arra, hogy a másik elmondja mi bántja, mi volt az öröme aznap. Vágytam arra, hogy kincsekkel kedveskedjek Neked.
Emlékszem egy félmosolyra és a pöttyök az orrod hegyén vidám táncot jártak. Aranyló hajtincseid mókázva, viháncolva kergetőztek egymással, s én kedvtelve simítottam volna el őket, ha hagytad volna. Szerettem volna a pöttyök táncát nézegetni még, de nem hagytál sok időt, csak egy szemvillanásra futotta.
Most, amikor felriadtam nem voltál sehol.Eltűntél, mintha sohasem léteztél volna. Ha írok nem válaszolsz, ha kérdezem, hogy vagy, mi van veled, boldog vagy -e, csak annyit mondasz egyszerű, érzelemmentes hangon, jól vagyok, semmi bajom.
Hova tűntél, miért mentél el nem tudom. Ha bántottalak, ne haragudj, ha bajt okoztam sajnálom. Azt hiszem már nem lesz lehetőségem jóvá tenni, mert a te hajód messzire röpítette Odin. Kincs voltál, egy gyémánt, ami fényesen ragyogott. Tökéletesre csiszolt lemezkéiről visszaverődött fénye elvakított. Csilingelő nevetésed most is itt zeng a fülemben. Csak azt tudom, hogy hiányoznak a kedves szavak, a táncoló, kergetőző pöttyök.
Remélem jól vagy és boldog ott, ahova sodródtál.
Inspired by Klaus Badelt - The Promise - Princess Kite

Remény és emlékezet

A kora nyári hajnalban lágyan lengedezett a szellő. A réten vadvirágok hullámoztak, szirmaik ezernyi színben pompázva nyiladoztak a kelő nap éltető sugarait ünnepelve. Az égbolton szürkés felhők úsztak, apró fodrokkal bodorítva játékosan kergették egymást. A fák vidáman integettek a szélben.
Amint ott feküdtem a rét közepén az egyik közeli fűszálon a reggeli harmat egy cseppje gördült végig. Picit megállt a szál végén, s ringott, himbálózott ide-oda, mintha nem tudta volna eldönteni mi legyen, lehuppanjon vagy maradjon. Csak néztem azt a csodás világot ami összesűrűsödve egy fókuszba gyűjtve visszatükröződött belőle. Óvatosan nyúltam feléje, nehogy lezuhanjon és szilánkokra törjön ez a parányi, mégis végtelennek tetsző univerzum. A mutatóujjam hegyén tartva felemeltem. Téged láttalak benne, lélegzetvisszafojtva gyönyörködtem az arcodban, tekintetedet kutattam, mely a messzi távolba révedt. Szomorúságot véltem felfedezni szemed tükrében, mintha fájdalom törte volna lelkedet milliónyi darabkára.
Az arcom elé tartva az ezüstösen csillogó cseppet, figyeltem amint felizzik a felkelő nap sugaraitól és semmivé lesz.

Inspired by Howard Shore - Hope and Memory

Az univerzum legfényesebb csillaga

Aznap este szörnyű fejfájás kínzott. Verejtékben úszó testtel forgolódtam az ágyamon. Azt hiszem még az álom és a valóság keskeny határvonalán lebegtem. Felültem és felkattintottam az éjjeli lámpát. Sápadt fény öntötte el a szobát, kitöltve még a legeldugottabb sarkokat is. Kinyújtottam a kezem az éjjeli szekrényre odakészített pohárért és nagyokat kortyoltam a vízből, majd hangos koppanással tettem vissza a kis asztalkára. Végtagjaim merevek voltak, alig engedelmeskedtek az akaratomnak, csak nehezen tudtam mozdítani őket. Pár perc kétségbeesett erőlködés után azért csak sikerült felkelnem az ágyból. Kibotorkáltam a fürdőszobába és kinyitottam a kis tükrös szekrényt. Kivettem a lázmérőt és bedugtam a számba. Szopogattam egy ideig, a testemet a hideg borzongatta, miközben patakokban folyt rólam a veríték. Egyre jobban dideregtem, szemeim előtt színes karikák táncoltak. Lekaptam a fogasról egy fürdőlepedőt hideg vízzel átitattam és belecsavartam magam. Kivettem a számból a hőmérőt, megkocogtattam az üveget. Remegő kezemben majdnem elejtettem a lázmérőt; negyvenegy fokot mutatott. Visszacsoszogtam az ágyhoz, szinte jottányi erőm sem maradt, csak végigdőltem rajta, mint egy krumpliszsák. A fogaim vacogva koppantak össze, remegés rázott.
Ekkor valami éles fájdalom nyilallt a fejembe, annyit láttam csak, hogy valami fényes villanás tölti be a szobát. Valószínűleg a láz keltette delíriumos álmot láttam. A szoba eltűnt az ágyammal együtt, körülöttem mindenhol csillagok ragyogtak, alattam a sötét és végtelen űr terpeszkedett. Mit mondjak, kicsit szédítő volt a semmi közepén lebegni. A világegyetem csillagjainak milliárdjai hevertek előttem, mint apró gyémántok a kiterített fekete bársonyon. A távolban egy csodálatos, a szívárvány minden színében pompázó felhő gomolygott. Valószínüleg mindenféle gázok és egyéb, az űrben előforduló anyagok egymással való reakciója keltette azt a hihetetlen színorgiát, amit láttam. Akkor persze nem gondoltam ezt így végig, csak tátott szájjal bámultam a távoli jelenséget. Gyönyörű volt, még sohasem láttam ehhez foghatót.
Furcsamód a színes gombolyag közeledett felém. Mintha a közepén kavargott volna valami. És akkor egy nő lépett ki a gombolyag közepéből. Szépen metszett formás arca volt, smaragdzöld szeme furcsa fényeket szórt felém. Formás alakja volt, ruháját csillagok fényéből szőtték, ami csak sejtetni engedte domborulatait. Haja szépen egyenesen omlott a vállára, aranybarna színben csillogva pompázott. A lány csak mosolygott és sejtelmes, kicsit imbolygó járással közeledett felém.
Én csak bámultam ezt a tüneményt és egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. A Tejút ezüstösen csillogó, villódzó köpenyt terített rá. Amikor odaért hozzám még mindig mosolygott. Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. Érintése villámcsapásként ért, de Ő csak tovább mosolygott. Az ezüstös fényesség ami körbevette mostmár engem is beborított. Így közelről még sokkal szebb volt. Álla a szája alatt pici kis dombocska volt, ajkai szegletében kicsi gödröcske ficánkolt. Amikor mosolygott, néhány hajtincse játékosan a szemébe furakodott.
Ahogy ott álltunk kéz a kézben, csak néztem a gyönyörű jelenséget, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Abban a pillanatban úgy éreztem, ha ezt a lányt megkaphatom, enyém az univerzum minden csillaga.
Inspired by Hans Zimmer - Duduk of the North

Az éjszaka csodái

Tom ott állt a magaslaton. Egy kis tisztás volt, parányi kis üres folt a sűrű erdőben. Az éjszaka neszei duruzsoltak a fülébe. Hallgatta amint a tücskök húzzák saját kis, felszabadult nótájukat. Valami furcsa érzés vegyült ebbe a zenébe. Mintha egy pici keserűség vagy inkább bizonytalanság . Apró szinte alig érzékelhető rezdülések, mozzanatok ezek, Tom is bizonytalan volt, valóban hallotta-e őket?
Felnézett az égre. A Hold bíztatóan szórta a Földre fényét. Körülötte minden ezüsttel volt leöntve, mintha az égi ékszermíves üstjét, amelyben az ezüstöt melegítette, hogy megmunkálhassa, valamelyik szeleburdi segédje kiborította volna és az mind lecsordogált szépen a földre, beborítva minden növényt.
A fiú lába mellett egy pici csermely csordogált vidáman csacsogva, s szaladt tova. Tom nem látta jól, de mintha egy kis halacska dugta volna ki hirtelen a fejét a víz alól és uszonyaival felé integetett. Nem tudta jobban megfigyelni, de úgy tűnt kis piros csíkok fénylettek a halacska fején és a búbján egy pici bojtocska lehetett. A vidám szerzet hamar tovább is úszott mire Tom észbe kaphatott volna.
Ekkor valami neszre lett figyelmes. A háta mögött az avar reccsent. Meg akart fordulni, de elkésett. Erős karok fonódtak köré, testéhez szorítva karjait, s olyan erős satuba, hogy mozdulni se tudott. A rémülettől nagyot dobbant a szíve, s lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi következik most. Egy kéz betakarta a szemeit is, így látni se látott. Ott állt az örökkévalóságnak tűnő másodpercekig. Furcsa mód a kezek nem mozdultak, nem akarták kitörni a nyakát, nem csavarták ki a végtagjait, pedig Tom el volt készülve a legroszabbra is. Ekkor azonban valami mást is érzett. Női parfüm illatát hozta felé a szellő. Valamilyen mennyei illat lehetett, olyan amit az égiek használnak, hogy elkápráztassák és elcsábítsák az esendő földi halandókat.
Ekkor egy női test simult hozzá hátulról. Az a kéz, amely eddig a karjait a testéhez préselte, már korántsem szorította olyan erővel, s mintha felfelé indult volna Tom mellkasán. A fiú nagyot szippantott a levegőből és mostmár az illatot is felismerte. Ahogy enyhült a szorítás és kicsit ficánkolni tudott hirtelen megfordult. Ekkor Tomnak még a szája is tátva maradt a meglepetéstől. Előtte ugyanis egy istennő állt. Csak ő lehetett.
Tom szóhoz se jutott, csak nézegette az előtte álló tünékeny alakot. A karnyújtásnyira tőle álló nő ruhája a Hold ezüstös fényéből volt szőve, ami éppenhogy csak eltakarta a domborulatait, de sejtetni engedte őket. Csodás csípeje úgy hajlott, mint a legkecsesebben ívelő híd. Aranyló hajkoronája hosszú egyenes szálakban omlott alá. Tom nem tudta megállapítani meddig érhettek, mert a hajzuhatag vége árnyékba veszett. Az ezüstösen csillogó fényruha szélei furcsa színekben villództak, mintegy fénykört vonva Ariadné köré. A fiú nem tudott betellni a látvánnyal, csak nézte csodálattal telve, ahogy ott állt előtte ez az istennő. Az ő istennője.
Ariadné odalépett a fiúhoz, olyan közel, hogy szinte a testük összeért. Felemelte a fejét és Tom szemébe nézett. Ajkai sarkában apró kis mosoly játszott bújocskát, a zöld szempárból pedig apró kis fénycsóvák lövelltek ki és találtak célba Tom tekintetében. Nem beszéltek, nem hangzott el egy hangos szó sem. Helyettük a tekintetük közvetítette amit akartak. És ezek a tekintetek követelőzőek voltak.
Tom magához húzta az istennőt, s amint hozzáért mintha áramütés érte volna, egy villanást látott csupán maga körül és minden vakító fénybe borult.
Inspired by Aeone - I Will Remeber You / Moya Brennan - Tell Me Now

Angyal voltál álmomban

Ma reggel egy csodás helyen ébredtem. Először azt hittem még mindig álmodom. Körülöttem minden csupa zöld, a levegőben pára terjengett, az apró vízcseppek csillogva verték vissza a napfényt. Én még mindig feküdtem, csak a fejemet emeltem fel a földről. Fák hajlongtak körülöttem, susogva nyújtogatták felém ágaikat. Miként kerültem a tisztásra nem tudom, alighanem valamilyen varázslat lehetett a dologban. Madarak csiripelését hozta felém a szél, ahogy a páracseppek a földre hullottak a napfény a szivárvány minden színében megvilágította őket. Valahonnan messziről lágy dallam szállt felém, valami hárfa lehetett. S akkor megpillantottam egy alakot felém közelíteni. Fehér földig érő ruha borította a testét, nesztelenül suhant a pázsiton, talpai szinte nem is érintették a földet. Alakját valami csodás fénykör vette körül. Amint mellém ért lehajolt hozzám. A fák koronáin átszűrődő napsugarak vidám táncot lejtettek az arcán, én pedig megigézve bámultam azt a gyönyörű szempárt. Ajkai szóra nyílottak, valamit suttogtak, de nem értettem mit, pedig alig fél méterre volt tőlem. Egyik kezével megérintette a homlokomat, majd lassan elindult lefelé, végigsimított az arcomon, közelebb hajolt és akkor összeértek az ajkaink. Mennyei boldogság járta át a testemet, bár fogalmam sem volt, ki lehet ez a nő mégis ismerősnek tűnt. Azelőtt még sosem láttam, de a hangját már hallottam a bensőmben. Mintha mindig is beszélt volna hozzám egy furcsa, szavakkal nehezen leírható nyelven. Úgy éreztem az idő mintha megállt volna, a csók az örökkévalóságig tartott, s vele együtt a boldogság is.

Egyperces szerelem

A két alak alámerült a habokba, testük egymáshoz simult, szájuk csókban forrt össze. Szenvedélyesen ölelték egymást. A kezek felfedezőútra indultak, bejárták egymás testének minden négyzetcentiméterét. Körülöttük a víz szinte forrt, hangos sóhaj hagyta el a lány ajkát. Fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel élvezte, ahogy a fiú elborítja izgató csókjaival. A gyönyör hullámai járták át egyre gyorsuló ütemben. Ez a két szenvedélyes szerető nem ismerték egymást, nem tudták a nevüket, azt se,hogy mivel foglalkozik a másik a való életben. Most találkoztak először. A sors valahogy egymás mellé sodorta őket és csak annyit tudtak amióta találkoztak, hogy szeretkezni akarnak, csókolni, ölelni, gyönyört adni a másiknak. Ebben a pillanatban semmi sem számított, csak a szenvedély. Egyre vadabban csókolt a fiú. Ez nagyon tetszett a lánynak, s harapdálni kezdte a nyelvét. Apró nyögések hagyták el a száját, érezte, hogy a lánynak nem sok kell már. Pár perc múlva elvezette a csúcsra. A lány izmai megfeszültek, ajkát a kéj hangos nyögései hagyták el. Szemét lehunyva pihegett a medence szélén lévő korlátba kapaszkodva.
Érezte,hogy szinte elolvad a szerelem hullámaiban. A fiú lágyan simogatta, babusgatta lányt. Most őrajta volt a sor,hogy ugyanabba a gyönyör kertjébe juttassa a fiút, ahonnan az imént tért vissza. Megpihent a karjaiban, majd hátradöntötte és csókolni kezdte a fiú testét. Elkezdett rajta mozogni, lassú ritmusban, majd ahogy látta a fiún, hogy egyre közeledik a csúcshoz, fokozta a tempót.
Amikor a fiú hangos nyögéssel elélvezett a lány arcán is öröm sugárzott át. Öröm, hogy sikerült partnerének is olyan gyönyört okoznia, mint amit az imént ő is átélt. Habár nem ismerték egymást, ennyivel tartozott a fiúnak, mielőtt mindketten felolvadtak volna a végtelenben és megszüntek volna létezni. Hiszen létükről eddig sem tudott a világ és eztán sem fog. Nem csináltak semmi maradandót, csak egyszer szerették, ölelték, csókolták egymást olyan szenvedéllyel, kéjjel, ahogy azelőtt sohasem.
Ez volt az utolsó szeretkezésük.
Mert a forró, habos cappuccinóba dobott két kockacukor miután elmerülnek az édes italban, hamar semmivé válnak és eltűnnek örökre...

Kibontakozó álom 2. - Az álom vége

Borongós, esős őszi idő volt akkoriban. Fújt a szél, az eső folyamatosan verte a fák ágait. Az elsárgult falevelek lehullottak, a tájat mindenhol avar borította be. A Hegyoldalon ahol a természet nemrég még a kibontakozó életet ünnepelte, ahol virágok hajtottak ki, a fű kezdett zöldellni. Nemrég még a zord hideg felett aratott győzelmi mámorban úszott a táj, de ez elmúlni látszik, mint ahogy aminek kezdete van annak vége is. A korábbi öröm és vidámság most úgy tűnik elillant. A tájat az elmúlás, a halál közelségének bűze lengte körül. A száraz faágak lefelé kókadoztak, a szél süvített az ágak között. A távolból farkasok vonítását hozta a szél. Az ordasok kétségbeesetten kutattak áldozat után, hogy a gyengébbek élete árán átvészeljék a közelgő ínséges időket.
Még azonban nem volt teljesen ősz. Egy halvány pislákoló pillanat erejéig felvillantott valamit a természet az elmúlt hónapok vidámságából, életerejéből, boldogságából.
Másnap kisütött a nap. Mégha pár órára is, de kibújt a gomolyfelhők mögül, amelyek azonban már egyre gyakrabban kényszerítik rejtőzködésre a napkorongot. Amikor az életet adó sugarak kicsit felmelegítették a hegyoldalt előbújtak odvaikból a mókusok és más kisállatok. Vidáman szaladgáltak fel, s alá. Lázasan gyűjtötték az eleséget a téli napokra, vidám csivitelésük messze visszhangzott a hágón. A hírmondóba maradt réti virágok szirmaikat nyitogatták, utoljára még belengte a környéket a boldogság, a szerelem illata. Ebben a pillanatban, mintha a videón kimerevített képet néznénk minden olyan gyönyörűnek tűnt a Hegyoldalon. A szivárvány mindkét talpa földet érve ragyogott az ég kékje előtt, csodálatos színei a napfényben csillogva szorták szét az utoljára fellángoló öröm és szeretet magvait a vidéken. Talán megmaradnak a következő tavaszig.
Néhányan reménykedtek, hátha ezúttal nem ilyen hamar jön el a zord idő, de a legtöbben tudták: a feltartóztathatatlan armada egyre nagyobb számban gyülekezik és nyomul előre, mígnem birtokba fogja venni a Hegyoldalt elpusztítva mindent, amit eddig fáradtságos munkával megalkotott a természet. A világ ilyen. El kell pusztulnia ahhoz, hogy megújulhasson, hogy új életeket segítsen a világra és újra remény költözhessen lakóinak szívébe. Ehhez rombolnia kellett, fel kell égetnie mindent és meg kellett ölnie minden élőlényt.
A természet azonban tudta: lesznek akik túlélik majd a pusztítást, mindig is voltak túlélők és lesznek olyanok,akik őrzik az élet csíráit, jó mélyen és elrejtve, titkos barlangokban. Mert az élet másik törvénye, hogy vannak akik nem adják fel sohasem. Lehet, hogy egy álom, ami szinte csak nemrég bontakozott ki, szökött szárba most véget ér, de hamarosan újra kezdődik, ha elegen táplálják a remény lángját és öntözik a titkos barlangban az emlékezés virágát.
A pusztítás oly kemény és kíméletlen, hogy az a láng szinte alig pislákol, néha úgy tűnik ki is alszik.
A Hegyoldal teljesen kopár, nem mozdul rajta semmi. Tetszhalott állapotában fekszik, a csillagos égbolt a ravatala, a Hold ezüstös fényvirágai a dísz a koporsó körül, amelyet már nem a részvevők veszik körbe, hanem azok akik halálát okozták. A zord armada temetni jött és munkáját konok céltudatossággal végzi. A hajdanvolt paradicsom, mely élőlények millióinak nyújtott menedéket és otthont, kik itt élték életüket, itt leltek boldogságot, itt születtek utódaik, akik aztán itt cseperedtek békességben, vidámságban. Szóval ez a földreszállt mennyország most maga a pokol. Életnek nyoma sincs, az elszáradt fák ágait az állandó viharok furcsa absztrakt pozícióba csavarta, szinte hallani lehetett a fájdalommal és kétségbeeséssel teli nyögéseiket, amint meg-megtekeri törzseiket, hogy szinte gyökerestül fordulnak ki a földből. Abból a földből, mely eddig életet adott nekik, s most eldobni készül magától.
A Hegyoldal elpusztult, az álomnak vége.
Inspired by Charlie Mole: Burial / End Credits (Othello)

Reggeli Jane-nel

Borongós őszi reggel volt, amikor John Seal bekapcsolta a távbeszélő portját. Felcsatolta az övét és a szerkezet hátoldalán lévő csattal az övére erősítette. Ekkor éles sípoló hang töltötte be a konyhát, majd egy szenvtelen, minden érzelemtől mentes női hang szólalt meg:
- Kész a kávéd John.
John abbahagyta a teleújság tanulmányozását, összehajtotta a rugalmas, gumiszerű anyagból készült monitort, letette és a konyhapulthoz sétált. Egy kábé 25 centi magas szerkezet elején megnyomott egy gombot, majd ennek nyomán kinyílt egy kis ajtó rajta. Jégpára csapott ki a gép belsejéből, amiből John kivett egy barna színű jégkockát. Beletette az odakészített bögréjébe, kivett a konyhaszekrényből egy kést, amelynek csak markolata volt pengéje nem. Megnyomott rajta egy gombot és egy két centi hosszú vörös fénnyaláb jelent meg. John hozzáérintette a jégkockához, ami azonmód elolvadt és gőzölgő folyadékká változott.
A kávéillat betöltötte az egész konyhát. A szájához emelte a bögrét és kortyolt belőle egyet. Szinte azonnal fintorba torzult a szája.
-Jane! - csattant fel John. - Megmondtam, hogy két cukorral iszom a kávét! Mennyit raktál bele?
-Hét cukrot, John. - válaszolta a szenvtelen női hang. - Valószínűleg nem teljesen tökéletes a hangfelismerő szoftverem. Mindazonáltal elküldtem a beállításokat SLT-ben a távbeszélő portodra és te jóváhagytad.
- Mikor küldted el? - kérdezte gyanakodva John.
- Nulla egy nulla nulla órakor, keleti idő szerint.
- Na persze. Én meg félálomban az anyádat szidtam valószínüleg.
- Hallottam John. A mikrofonom rögzítette. Akarod, hogy lejátszam?
John fanyalogva elhúzta a száját.
- Ne, isten ments.
A női hang továbbra is érzelemmentesen kommunikált Johnnal, ezzel is mérgesítette a férfit. Mintha kicsit élvezte volna, hogy idegesítheti.
- Oké, mindazonáltal a Tate Guards Instruments főtervezőjét Jerry Osborne-t hagyd ki a kávéfőzésből. Ő volt az alkotóm, a te fogalmaid szerint az anyám.
- Jól van, csak ne pörölj! Jesszusom, hét cukorral!- az utolsó mondatot már csak az orra alatt morogta el John Seal.

Hold az égen - alternatív

"Elűzöm a halált, legyőzöm a halált,
Lássátok tündöklő lényemet!
Megszülettek majd, ha rátok vetem fényem:
Mint Holdanyó fényes arca a dzsungel felett!"

1978.március 27. Éjfél, Telehold

Mrs. Wanamager éppen a fürdőszobában, a tükör előtt állt és a haját fésülte, azt a csodálatos gesztenyebarna hajzuhatagot. Miközben a hajkefe surrogását lehetett hallani egy dal sorát dúdolgatta.
"Csak a Hold az égen, csak a Nap ragyogjon..."
Emmy nemrég érkezett haza egy jóbarátja partijáról. Jockey több is, mint jóbarát. Az utóbbi időben elég közeli ismeretségbe kerültek, egyszerűen szólva Jockey lefektette Emmyt.
Emmy izgalmas személyiségnek találta a férfit, aki erős testalkatú, kidolgozott izomzattal, intelligens, okos és nagyon ért a csábítás művészetéhez. Sok izgalmas passziója közül az egyiket éppen pár napja fejezte be. Nemrég jött haza egy kelet- afrikai vadásztúráról, trófeákkal megrakodva, melyeket büszkén mutogatott Emmynek és naphosszat mesélt a kalandjairól, hogy milyen életveszélyben forgott az élete nap, mint nap.
Emmy ámulva hallgatta ezeket a sztorikat, ekkor csodálatosnak érezte az életét és biztonságosnak.
Biztonságosnak...
Nem.
Azt hiszem senki nem érezheti manapság biztonságban magát, de ő ebben a pillanatban, csak a kandalló ropogó tüzét nézte és a férfi ölébe bújt, úgy hallgatta őt.
Azért elszorult egy pillanatra a torka, amikor arra gondolt, mi lenne most, ha Joel itt lenne? Ugyan mi történhet? Hiszen Joel nem tud az ő kapcsolatukról és Emmy maga kísérte ki a reptérre. Joel utolsó szavai jutottak az eszébe. Ezeket mondta mielőtt Frankkel és Janice-szel kikísérték volna a géphez.
"Drágám vigyázz magadra, holnap Telihold lesz. Tudod, hogy olyankor kicsit minden jobban megvisel idegileg."
Ahogy elhessegette ezeket a gondolatokat és visszafordult a tükör felé,hogy folytassa a fésülködést férje arca villant fel a tükörben, amint ezeket a szavakat mondja. Emmy a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson. Amikor megfordult nem látott senkit az ajtóban. Rájött, hogy a képzelete játszott vele csúf tréfát, de a keze remegését nem tudta megállítani.
Ahogy citerázó kézzel ismét elkezdte fésülni a haját, a hajkefe beleakadt egy tincsbe.
-A francba!- vágta dühösen a földhöz a hajkefét. Igyekezett megnyugodni, de a férje arcát nem tudta kiverni a fejéből. Remegő szájszéllel nézett bele ismét a tükörbe félve, hogy újra megpillantja az arcot. Ezúttal azonban saját riadt tekintetén kívül senkit nem látott a tükörben. Ekkor újra hallotta a hangot a fejében. "...holnap telihold lesz..." A mondat ott visszahangzott a fejében, csak azt nem tudta, hogy a képzelete játszik-e vele vagy valóban hallotta a hangot.
Emmy kezdett kiborulni. Arcán hideg verejtékcseppek gyöngyöztek, mintha a halál jeges keze simogatta volna az arcát. A keze remegésénél csak a szívverése volt gyorsabb. Teljesen összezavarodott, már azt sem tudta mit hall és mit képzel. Riadtan kapta a tekintetét a tükörbe,de egy elsuhanó árnyon kívül nem látott senkit benne.
Ijedten fordult meg és tett egy lépést kifelé. Az ajtó nyitva állt, túl rajta pedig a sötétség. A saját házukban volt, most mégis azt ami az ajtó négyszögén túl volt, idegennek és ismeretlennek érezte.
És fenyegetőnek.
Mintha az ajtón túl a sötétben egy ugrásra készen álló vadállat lapulna, ami csak azt várja, hogy Emmy kilépjen a fürdőszobából. Az idegességtől megemelkedett a vére adrenalinszintje, a szája kiszáradt. Ekkor mintha zajt hallott volna a földszinti nappaliból.
- Jockey, te vagy az?- kiáltotta remegő hangon, de válasz nem érkezett.
Ismét meghallotta a mondatot. Ott dübörgött a fülében. Mintha a ház minden sarkából Joel szólna hozzá. "Drágám, vigyázz magadra, holnap telihold lesz..." Egyre ott visszhangzott a fejében a férje hangja.
-Nee Joel!- nyögte Emmy és a fülére szorította a kezét.- Istenem. Sírósra görbült a szája, szeméből pár csepp könny szaladt végig az arcán.
-Jockey, ugye te vagy az?- kérdezte elfúló hangon. Szeretett volna hinni benne, hogy ő az és nem valami idegen van a házban. Ahogy keresztüllépett a fürdőszoba ajtó négyszögén elnyelte a sötétség, mint egy fekete lyuk. A háta mögött az ajtó nyikorogva becsattant. A zajra összerezzent. Tett néhány lépést előre, egészen a galéria korlátjáig. Lenézett a nappaliba és mintha megcsillant volna egy kósza holdsugár valamin odalent, majd eltűnt a sötétben.
Ahogy ott állt a galériára vezető lépcsősor tetején valami furcsát hallott. Azaz éppenhogy nem hallott semmit és ez volt a furcsa. A nappaliban a hatalmas óraszekrényben egy régi antik órának kellett volna járnia. Tik-tak-tik-tak-tik-tak, de semmi. A számlap a galéria tetejéről is látható a foszforeszkáló mutatóknak köszönhetően, amelyek most mind a tizenkettesre mutattak.
Emmy lement a lépcsőn. A talpa alatt megnyikordultak a fokok és minden nyikorgásra összerezzent.
-Hé ki van ott?- kérdezte bátortalan hangon. Amikor leért a lépcső aljába egy sötét árnyék vált el az óraszekrénytől.
- Mit akar tőlem? Ha a pénzem kell, ott van a hálószobaszekrény polcán. Vigye!
Az idegen tett egy lépést Emmy felé, de az arca még mindig rejtve maradt.
-Megdöglesz te rohadt ribanc!
-Mit akar tőlem?! Ne bántson, kérem!
-Meg fogsz halni!
A sötét alak még közelebb lépett és váratlanul elindított egy pofont visszakézből. Emmy a lépcsőkre zuhant. Megpróbálta összeszedni magát és menekülni, de érezte, hogy ez lehetetlen.

1993. március 27. Éjfél, Telihold

A közelben a tenger rosszindulatú morajlása hallatszott. Ahogy a cseppek milliárdjai hozzácsapódtak a parti zátonyokhoz, volt benne valami fenyegető. A tenger hullámai, mint egy szörny csápjai mohón kaptak a part felé.
A parton feljebb, a kiugró sziklás magaslaton egy templom állt. Egekig nyúló csúcsán kereszt állt, ami éppen bekerült a Hold fénykörébe. Sötét volt, a pokol fekete leple takarta a vidéket. Időről - időre egy-egy felvillanás borította kísérteties fénybe a templomot. Az ég mennydörgött, a szél zúgott.
Vihar készülődött.
A menny össze fog csapni a pokollal.
Joel kinézett a templom ablakán az égre. A csillagok milliárdjai, mint megannyi gyémánt szétterültek a kiterített bársonyon. És igen, ott volt Ő is.
A Hold az égen.
Joelt vonzotta a Hold. Úgy érezte figyeli őt, mint egy szem. Figyeli minden lépését és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nemcsak figyeli, de irányítja is a cselekedeteit. A Hold ott függött a fekete háttér előtt, gyülekeztek a gonosz erők a templom körül.
Az égitest szabad szemmel is látható kráterei gonosz vigyorra húzták a száját. Joel fejében egyre hangosabban zúgott egy hang. Egy hang, ami nagyon ismerős volt neki.
A távoli múlt hangja. Végül teljesen kitöltötte a gondolatait. Ez a hang egy sikoly volt, egy tizenöt évvel ezelőtti sikoly. Joel térdre borult az oltár előtt, kezét a fülére szorította.
- Kérlek bocsáss meg! - nyögte. - Kérlek...
A villámló fényben az oltárképen Krisztus arca villódzott, szánakozva, egyúttal lesújtóan tekintett le az előtte térdelő alakra.
Joel lenézett a kezére.
A bal keze csupa vér volt.
Emmy vére - már tizenöt éve, hogy nem tudja lemosni. A bőre teljesen kiszáradt a kézfején. Repedezett, cserepes volt a különféle vegyszerektől, amelyekkel a vért akarta lemosni, de nem ment. Tizenöt éven keresztül csak mosta és mosta, azonban a vér beleivódott a bőrébe, egyszerűen képtelen volt eltávolítani.
- Nem! Az nem lehet! Ó, Istenem, Emmy! Kérlek bocsáss meg!
-Joel kedvesem, hát itt vagy? - hallotta Emmy hangját.
Te nem lehetsz Emmy! - kiáltotta Joel és idegesen forgatta a fejét körbe - körbe, hogy megállapítsa honnan jön a hang. - Emmy meghalt!
Ekkor hangos csattanással kipattant a templom bejárati ajtaja. A Hold ezüstös fénye végigömlött a termen. Az ajtóban egy alak állt. A feje fölött a Hold próbált belesni az ajtó nyílásán. A templomba vihardémonok törtek be, végigszáguldottak a padsorok között egészen az oltárig. Körülfonták Joelt, bebújtak a ruhája alá, tépték a haját.
-Gyilkos! Gyilkos! - suttogták a fülébe.
- Nem! Nem igaz! Baleset volt!
Az idegen, akinek csak a szilhuettjét lehetett látni, még mindig az ajtóban állt. Fekete köpenye vadul repdesett mögötte. Fekete volt a ruhája is, a fején ezüstös maszk, ami megcsillant a holdfényben. Az alak még mindig nem mozdult, szeme vörösen izzott a sötétben, gonoszságot árasztva magából.
-Úristen! - suttogta Joel rémülten.
Az idegen elindult Joelk felé, a léptei mennydörgésként koppantak a kőpadlón. A két izzó szempár mélyen belefúródott az oltárnál kuporgó rémült alak tekintetébe. A gonoszság mázán túl valahogy mégis ismerős volt ez a szempár.
A földöntúli alak tekintete nyomán régi képek elevenedtek meg a férfi szeme előtt. A látomást úgy élte meg, mintha ő maga is benne lenne és negatív képekben, lassítva peregtek az események.
Egy nő fut fel az emeletre vezető lépcsősoron segítségért kiáltva és idegesen, félelemmel tekintve maga mögé. Az őt követő alak arca rejtve maradt az elégtelen fény miatt.
-Ki vagy te? - kérdezte Joel félelemtől reszkető hangon. - És mit akarsz tőlem?
A lelkedet Joel - suttogta Emmy hangján. Mégis amikor megszólalt volt benne valami síron túli és hátborzongató.
A nő ahogy felért az emeletre, futni kezdett a galéria végében levő szoba felé, de elbotlott és végigterült a padlón. A mögötte futó alak utolérte és a hajánál fogva felráncigálta. A nő felsikoltott, amikor meglátta üldözője arcát.
- Neeeeeem! Te nem lehetsz Emmy! Emmy meghalt balesetben!
- Gyilkos! Gyilkos! - suttogták a vihardémonok.
-Te ölted meg Joel, ezért bűnhődnöd kell! Eljött érted a Bosszú Angyala, Holdanyó!
- Kérlek ne ölj meg! Ez nem lehet! Bahale...set...
A támadó visszakézből ütötte arcul a nőt. Ő elesett, a szája sarkából vér serkent. A férfi kezében maradt egy hajcsomó. Lépett egyett a nő felé, az a földön kúszva próbált menekülni előle.
Ekkor Holdanyó maszkjának egy része lehullott láthatóvá téve a száját és környékét. Már majdnem elérte az oltárnál kuporgó, reszkető férfit.
- Gyilkos! Gyilkos!
- Könyörülj rajtam - sírta Joel. - Bahaleheset voooooolt!
- Joel ütött az órád - a vörös szempár égette a bőrét.
A nő valahogy talpra küzdötte magát, de üldözője már ismét ott volt mögötte. Megfordult és könnyes szemmel kegyelemért könyörögve felé nyújtotta a kezét.
- Bocsáss meg....kér...lek.
- Azt hitted átejthettek azzal a stricivel, mi?!
- Ne, kérlek bo...
A mondatot már nem tudta befejezni, mert a férfi lesújtott. Reflexszerűen maga elé kapta a kezét, de a lendületet már nem tudta megtörni. Átesett a mellvéden és lezuhant a nappaliba.
A démon végre odaért az oltárhoz és megállt Joel előtt. A maszk teljesen lehullt. Joel szeme elkerekedett a döbbenettől, ugyanis a maszk alatt rég halottnak hitt felesége, Emmy arca rejtőzött. A szája sarkában még mindig ott húzódott a véres csík. Gyönyörű arca olyan volt, mint amilyennek valaha szerette csak az a szempár...
A démon tett még egy lépést Joel felé, fellépett az oltár előtti emelvényre és teljesen fölé magasodott. Ekkor látta meg, hogy Emmyn nincs is ruha mindössze egy lenge átlátszó valami. Első osztályú domborulatai Joel felé böktek. Kinyújtotta a kezét és a férfi felé intett.
- Gyere Joel, nem bántalak. Na gyere már! - sürgette a démon.
- Emmy te vagy az? - kérdezte amaz bátortalan cincogással, mint egy megszeppent kisegér. - Ugye nem bántasz? Hisz baleset volt, tudod jól. Ne...em akar...tam.
Az utolsó mondatnál elcsuklott Joel hangja.
- Tudom Joel, nálam biztonságban vagy. Gyere hozzám! - Emmy hangja sürgető volt. Nem csoda, tizenöt éve várt már erre a pillanatra.
- Gyere és csókolj meg! - parancsolta.
Joel feltápászkodott, egyik kezével megfogta Emmy bal mellét, másik kezével magához húzta és a száját a szájára tapasztotta. Emmy ajkát elégedett nyögés hagyta el. Két kezével átölelte Joelt és köpenyével teljesen betakarta, mint feketeözvegy az áldozatát.
A következő pillanatban kés villant a holdfényben és könyörtelenül lecsapott. Joel vére az oltárképre fröccsent. Tágra nyílt szemekkel döbbenten nézett a parázsló tekintetbe. Ezekben a szemekben azonban minden volt, csak könyörület nem.
- Végre annyi év után enyém a lelked!

-Aaaaaahh! - riadt fel Joel. Izzadtan, csatakosan ült föl az ágyában. Zihálva szedte a levegőt, oldalra nézett és egy összegömbölyödött testet látott maga mellett feködni, Emmy.
- Emmy, drágám, ébredj - rázta meg a vállát. - Olyan szörnyűt álmodtam.
A mellette fekvő alak megfordult. Joel arca szinte szétrobbant a döbbenettől és a félelemtől. Menekülni próbált, de késő volt.
Joellel egy vörösen izzó szempár nézett farkasszemet.
Inspired by Nathan Barr: Bugeye (Hostel)

Hold az égen

A Hold az égen. Kráterei gonosz vigyorra húzták a száját.
A csillagok, mint megannyi gyémánt a kiterített bársonyon, ragyogtak az égbolton és ott volt Ő is.
A Hold az égen. Ellentéte a Napnak, aki a jó, a melegség, az otthon és a szeretet megtestesítője. Ezzel szemben a Hold hideg, fénye sem a sajátja, hanem lopta.
A Hold minden éjszaka ott van az égen. Eljön, letaszítja trónjáról a Napot, de az minden reggel sikerrel kergeti vissza az éjszaka árnyait saját világukba. Mint a Tél és a Tavasz küzdelme, amikor a Hideg jeges és zord hadserege minden évben átveszi az uralmat a Föld felett és ádáz küzdelem indul a túlélésért. A gyengék elpusztulnak, az erősek túlélik. Ideig - óráig, hogy aztán jöjjön egy náluk is erősebb és áldozatukká váljék.
A tengerpartot a holdfény ezüstje borította be, de Joel Wanamakernek nem volt ideje gyönyörködni a táj szépségében. Futott ahogy bírt. Ahogy leért a domboldalon, le a parthoz, elbotlott.
- Joel- hallotta a suttogást a fejében. - Gyere!
Volt valami sürgető a hangban,de nem tudta eldönteni, hogy csak képzelődte vagy valóban valaki hívta.
-Joel, gyere! - ezuttal tisztán hallatszott a hang,mintha közvetlenül előtte szólt volna, s talán csak a képzelete játszott vele - valljuk be, eléggé megvisleték az utóbbi percek eseményei az idegeit -, de mintha egy alakot látott volna a tenger felöl integetni.
Joel megbotlott a homokos fövenyen, térdreesett, kétségbeesve bámult a morajló part felé. A hullámok, mint egy viziszörny csápjai nyujtogatták felé karmaikat, de elérni nem tudták. Dühös morajlása hallatszott csupán, ahogy a hatalmas víztömeg a sziklákhoz csapódik. Ebben a pillanatban feltámadt a szél. Az apró széldémonok befurakodtak Joel inge alá, tépték, marcangolták a testét ahol érték.
- Légy enyém, Joel!- hallotta a hangot. - Nem menekülhetsz, Joel! Szolgálj engem!
- Nem! -Joel kétségbeesetten felüvöltött és a fejéhez kapott. A hang a fejében egyre erősödött.
- Engedelmeskedned kell, különben meghalsz!
- Nem akarok meghalni!
A hang a fejében teljesen kitöltötte a gondolatait.
Joel kinyitotta a szemét és felnézett az égre. A Hold egyre csak vigyorgott rá, tudta, nem menekülhet, mostmár az övé. Egy újabb szolgája lesz, aki vakon követi majd parancsait. A hang a fejében szinte szétfeszítette a koponyáját.
- Enyém vagy Joel, nem tehetsz mást!
Joel lenézett a karjára.
A bal keze csupa vér volt.
Könyékig hiányzott, csak egy csonk volt.
Felszeletelte.
-Neeem! Még nem végeztem! Adj még egy kis időt!
-Enyém vagy Joel, gyere!
-Neeee!
Joel megtámasztotta a térdén a balkezét és a jobbjában tartott konyhakéssel újabb szeletet vágott le belőle. Körülötte minden csupa vér volt és végtagdarabok hevertek mindenfelé.
A hang a fejében már szinte elviselhetetlen volt.
-Neeeeeeem!
- Joel, szolgáld az igazi uradat! Dicsőíts engem! Ave!
A hang felnevetett, hosszan tartó nevetése elviselhetetlen volt.
Ekkor Joel teste előredölt, de jobbkezével sikerült megtámasztania magát. Ép kezével felemelte egyik újjpercét a földről és a szájába vette. Fogai között a csontot ropogtatta, cuppogva ízlelgette saját lenyesett testrészét. Ekkor egy földöntúli kacaj robbant ki Joelből.
A nyomás a fejében már elvislehetetlen volt. A kacaj fortissimóig erősödött, a nagy nyomástól kipattantak a szemgólyói az üregükből és a kocsányon lógtak. Jobb kezével hadonászva lemetszette az egyiket, s az ölébe hullott. Másik szemével még homályosan látott valamennyire.
Egy halk reccsenést hallott a koponyájában. Fájdalamat most először érzett Joel az este folyamán, de az iszonyatos volt. A világ elsötétült előtte, felüvöltött iszonyatos fájdalmában. Az üvöltés kitöltötte egész lényét.
Szemgolyója a kocsányon lógott ki a fejéből.
A koponyája újra reccsent egyet, majd egy hangos puffanással szétrobbant. A környéket mindenhol agyvelődarabkák borították be.
A tengerpart lassan elcsendesedett, csak a fejnélküli torzó emlékeztetett arra, mi is játszódott le nemrég a parton.
Nem maradt más, csak a gonosz bűzös lehelete.
Inspired by Jerry Goldsmith: The Omen - Ave Satani and Julee Cruise: Into the Night

A kibontakozó álom

Tavaszodott. Néhol még hófoltok takarták a hegyoldalt, de a fű már elkezdett zöldellni és az első hóvirágok is szirmaikat bontogatták. Az énekesmadarak vidám dalaikkal köszöntötték az újjáéledő természetet. Egy álom várt arra,hogy megelevenedjen.
Fújt a szél. Ez a szellő azonban már nem volt olyan hideg és metsző, friss virágillatot hozott, nem a fagyos jég birodalmát hirdette. A harc azonban még nem dölt el végleg. Még nagyon törékeny volt az újonnan beköszönt tavasz. Bármikor jöhet egy jeges fuvallat, ami elsöpörte volna a most cseperedésnek indult életet. Apró csermelyek csordogáltak ahogy a hó olvadt és a jég vízzé vált. A zord hideg, a halálosan jeges mozdulatlanság átadja szép lassan a helyét a kibantokozó melegségnek és életnek.
A természet is álmodott. Késő összel megvetette az ágyát, melybe száraz avarleveleket tett bélésnek, majd puha hótakaróba burkolózott. Egész télen álmodott arról, hogy majd egyszer újra kihajtanak a virágok, a madarak ismét vidáman csiripelnek. A vadállatok elpusztítják a jámborabbakat, de elfogadta ezt, mert ez is az álom része, hiszen mindenkinek élnie kellett és túlélnie valahogyan. Ők a gyengébbek testével táplálkoztak. A természetet a dolgok végtelen állandósága éltette, ugyanakkor ez az "állandóság" is folyton változott, mégha szabad szemmel ez nem is mindig volt észrevehető. Formálódott, alakult, de az emberi érték és mérce számára felfoghatatlan lassúsággal és méltósággal. Ez az álom azonban reménnyel volt teli. Az élőlények dermedt tetszhalott állapotukban is megőrizték reményüket, hogy majd egyszer eljön a tavasz, a kibontakozó élet, a nyíló virágok ideje.
Most ez kezdődött el. A remény nem volt hiábavaló, az idő, mint egy végtelen álom volt. Meg kell fogni és bezárni egy titkos helyre, hogy az álom ízei fénye és csillogása, mint a friss csermely el ne illanjon.
Az álmot azonban nem lehet bezárni, szétfeszíti a rácsokat és a napfényre tör, akár a tavasz.

Inspired by Morrissey feat. Siouxie: Interlude

A Sötét Főnix

A vidék kihalt és csendes volt. A nap sápadt fénye áttűzött a felhők között, már amikor nem rejtőzött szemérmesen egy pamacs mögé, csak néha - néha bújt elő.
Hideg volt, sűrű ködpára ölelte körül a vadászt, aki az orráig is alig látott el. Bőrszíjjal a hátára erősített tegezből kivett egy nyílvesszőt és megfeszítette az íját. Százkilencven centi magas, erős testalaktú férfi volt, horgas sasorra fenyegetően meredt előre. Az orrához közel, mélyen ülő szemeinek sötétje fenyegetően csillantak meg a sápadtan pislákoló napfényben. Mint az áldozatára leső ragadozó, lopakodott előre, lassan, óvatosan. Úgy látszik a vadásznak szerencséje lesz ezen a napon,mert amikor felpillantott az ég felé, egy percre szétnyílt a körbeölelő ködpamacs és megpillantotta a fák koronája felett köröző Nagy Madarat.
- Most megvagy - suttogta maga elé. A vadász elővette az oldaltáskájából a szurkos köcsögöt, belemártotta az íjat,majd tüzet csiholt kovával és száraz gallyakkal. Meggyújtott a nyílvesszőt, amely a következő pillanatban már suhogva száguldott célja, a Nagy Madár felé. Könyörtelen céltudatossággal repült,noha csak egy érzelmek nélküli tárgy. A vadász, aki útjára indította a halálos fegyvert, nem kevésbé volt könyörtelen. A gyűlölet emésztette a szívét.
A madár észrevette a felé szálló gyilokot, de túl későn ahhoz,hogy kitérhessen. A nyilvessző tompa puffanásssal belévágódott a testébe, s élettelenül zuhant alá. A vadász gonosz vigyorra húzta a száját. Az az emésztő bosszú most beteljesedni látszott, elégedettséget és megnyugvást érzett. Annyi keserű év, amely kutatással telt el szinte felemésztette a szívét, lelkét és megmérgezte a vérét. Nem tudott semmi másra gondolni csak a bosszúra. Arra,hogy a Nagy Madarat elkapja és megölje. S lám most ez is beteljesedik, úgy érzete nincs több dolga ezen a földön. Amit még el akart végezni az életében, elvégezte. Lelke békét nyert.
Ekkor hatalmas tűzgolyó csapott fel arról a helyről, ahol a madár feküdt. A tűz elemésztett mindent maga körül. A vadásznak csak egy utolsó döbbent sikolyra futotta,amint látta,hogy a lángok közül egy Főnix emelkedett ki.

Inspired by John Powell: Dark Phoenix Tragedy from X - Men The Last Stand