Angyal voltál álmomban

Ma reggel egy csodás helyen ébredtem. Először azt hittem még mindig álmodom. Körülöttem minden csupa zöld, a levegőben pára terjengett, az apró vízcseppek csillogva verték vissza a napfényt. Én még mindig feküdtem, csak a fejemet emeltem fel a földről. Fák hajlongtak körülöttem, susogva nyújtogatták felém ágaikat. Miként kerültem a tisztásra nem tudom, alighanem valamilyen varázslat lehetett a dologban. Madarak csiripelését hozta felém a szél, ahogy a páracseppek a földre hullottak a napfény a szivárvány minden színében megvilágította őket. Valahonnan messziről lágy dallam szállt felém, valami hárfa lehetett. S akkor megpillantottam egy alakot felém közelíteni. Fehér földig érő ruha borította a testét, nesztelenül suhant a pázsiton, talpai szinte nem is érintették a földet. Alakját valami csodás fénykör vette körül. Amint mellém ért lehajolt hozzám. A fák koronáin átszűrődő napsugarak vidám táncot lejtettek az arcán, én pedig megigézve bámultam azt a gyönyörű szempárt. Ajkai szóra nyílottak, valamit suttogtak, de nem értettem mit, pedig alig fél méterre volt tőlem. Egyik kezével megérintette a homlokomat, majd lassan elindult lefelé, végigsimított az arcomon, közelebb hajolt és akkor összeértek az ajkaink. Mennyei boldogság járta át a testemet, bár fogalmam sem volt, ki lehet ez a nő mégis ismerősnek tűnt. Azelőtt még sosem láttam, de a hangját már hallottam a bensőmben. Mintha mindig is beszélt volna hozzám egy furcsa, szavakkal nehezen leírható nyelven. Úgy éreztem az idő mintha megállt volna, a csók az örökkévalóságig tartott, s vele együtt a boldogság is.