Vandor

Ki tudja mar miota voltam uton? Csak mentem, nap nap utan es ejjel, meg nem allva. Vegtagjaim elcsigazottak, szam cserepesre szaradt. Olyan volt, mintha evszazadok ota menetelnek, karomon bokrok tuskei szakitottak sebet, indak, kusza gallyak es aljnovenzet probalt belem kapaszkodni, foldre huzni, de en csak renduletlenul tapodtam a foldet tovabb. Neha utitarsam is akadt, hoszabb – rovidebb ideig. Volt, hogy csatlakoztak hozzam, ha betevedtem egy varosba, faluba, de amikor uj varosba ertunk, mindenki elkoszont. Nemelyikkel igazan joban voltam, amikor megalltunk nehany pillanatra, jokat beszelgettunk, elveztuk egymas tarsasagat.
A tabortuz melegenel szivunket szorongato jegpancel is feloldodott. Szerelmeskedtunk, mikozben a tuzmanok jatekosan kergetoztek a sator falan. Csokoltuk, oleltuk egymast, azt hittuk szeretjuk egymast. Vegul mindketten rajottunk, csak jo volt. Kielveztem minden cseppjet, s o is leszakitott minden gyumolcsot. Jo volt erinteni, csokolni, simogatni, egyutt nevetni.
Masnap hajnalban aztan mar egyedul ebredtem megint, osszeszedelozkodtem es folytattam utamat. A nap magasan jart, a deli sugarak a szemembe tuztek, egettek a boromet. Egyre nehezebb volt a jaras. Karomat olomsulykent huzta lefele a faradtsag, szemem elott szines karikak tancoltak. Mignem elsotetult minden.
Arra emlekszem csak, hogy ugyereztem, mintha kihuztak volna alolam a szonyeget, nem voltam kepes megtartani magam es elindult felem a fold. Nem tudom mennyi ido telhetett el, hogy eszmeletlenul fekudtem, talan percek, de az is lehet, hogy orak. A szememet nem mertem kinyitni, csak fulelve probaltam erzekelni az engem korulvevo vilagot. A nap mar nem sutott az egen, helyet az ejszaka sotetje valtotta fel. Ezt a boromet megborzongato huvos fuvallatbol gondoltam, meg abbol, hogy nem tuz at a szemhelyamon a nap vakito fenye.
Lepteket hallottam kozeledni, valahol nem messze tolem megreccsent egy faag az ismeretlen talpa alatt. Osszeszedve minden batorsagomat, kinyitottam a szemem, de nem lattam senkit. Ekkor valaki hatulrol a vallamra tette a kezet.
Finom, noi kez lehetett, semmi eroszakos, ferfias durvasag nem volt benne. Osszerezzentem, de az ismeretlen csicsititoan a fulembe suttogva probalt megnyugtatni.
-Maradj nyugton, nincs semmi baj.
Hatrafordultam. Megpillantottam a lanyt, gyonyoruen szep aranylo hajkoronaja megcsillant a holdfenyben. Zoldesbarna szemei parazskent egettek a borom.
-Nyugodj meg, mar nem vagy veszelyben. Kiszaradtal a hosszu vandoruton, de most mar biztonsagban vagy. Tessek, igyal.- Nagyot huztam a felem nyujtott kulacsbol.
Teste hozzam simult, ereztem a mellei kozelseget, erinteset a ruhamon. Nagy nehezen feltapaszkodtam, izmaim meg mindig nehezen engedelmeskedtek, de azert valahogy osszekapartam ket marek rozset es tabortuzet csiholtam a nalam levo kovabol es papirbol. Ahogy a lang belekapott a gallyakba es a tuzmanok ujra egymast kezdtek kergetni, osszeneztunk.
Volt valami rejtelmes, izgalmas a tekinteteben, ugyanakkor valami megmagyarazhatatlan es sotet titok. Tudtam, hogy ossze kell szednem minden batorsagomat, ha megakarom tudni ezt a titkot. Ereztem, hogy ez a tudas azonban konnyen fel is emeszthet, kiegetheti a szivemet. A lany odault mellem a tabortuzhoz es felem fordult. A szank lassan kozelitett, mignem a legedesebb csokban forrt ossze, amit valaha ereztem. Mintha az univerzum tarult ki elottem es uj vilagra ebredtem volna. A tuzmanok cinkosan osszekacsintottak, tudtak mi fog kovetkezni.
Szerelmeskedtudnk.
Simogattuk, csokoltuk egymast, forron olelkeztunk. Ajkaim felfedeztek testenek minden zegzugat. Kenyeztettem, elhalmoztam minden szerelmemmel, mindenemet odaadtam neki. Amikor belehatoltam, halk sohaj szallt fel ajkai kozul. Szinte mozdulatlanul fekudtunk egymason, mintha egy tokeletes szoborcsoport lennenk. Arcan a gyonyor csodalatos erzese terult szet, lattam rajta amikor a gyonyor szetaradt a testeben. Olyan volt mintha egy szupernova robbant volna es az a hatalmas kozmikus energia szabadult fel a testeben, ami bolygok milliardjait taplalja.
Szerelmes szavakat suttogva, egymas karjaiban aludtunk el, de masnap hajnalban mar nem volt sehol. Eltunt, mintha ott sem lett volna. Csak a csokjanak ize maradt meg a szamban emlekul. Nem tehettem mast, utra keltem. Folytattam utamat az ismeretlen fele. Vandorbotomat megragadva, rottam ismet a kietlen siksagot, a vad aljnovenyzettel benott erdoket. Ujra bokrok tuskei szakitottak boromet, a nap sugara cserzette arcomat. Talan csak napok, de az is lehet, hogy evek teltek mar el, hogy megint utrakeltem. De ahogy telt, mult az ido, egyre csak az a csok jart az eszemben.
Neha megint szegodtek mellem utitarsak a vegtelen hosszunak tuno utamon, de senki nem tudta feledtetni azt az ejszakat. Egyre csak az a csok, az a szerelmeskedes tolakodott elo az elmemben, nem tudtam szamuzni a gondolataim kozul.
Tudtam, mar semmi remeny arra, hogy ujra erezzem azt az izt, azt a csodalatos, szazezer atombomba erejevel robbano gyonyort. Elgyotorten szeltem at a siksagot, ejszaka kovetett nappalt es nap kovetett ejszakat, de az a lany csak nem bukkant fel. Lassan mar, ahogy a remeny pislakolo langjai kihunyi latszott, halvanyultak el az emlekek is. Mar csak egy fako kep maradt csupan, amire neha almomban felriadtam.
Egy este, amikor a nap a latohatar fele kozeledett, meg nehany baratsagos fenysugarat kuldott felem, mielott teljesen alabukik es atadja helyet a holdnak, egy tisztasra ertem. A tisztason a naplemente aranylo fenyeben egy alakot pillantottam meg. Hattal allt nekem, de jol lattam, hogy derekig ero csodalatosan szep hajzuhataga megcsillant a fenyben. Lagy feher, tiszta selymes ruhaja boritotta testet. Amikor felem fordult es elindult, furcsa mod nem hallottam lepteket. Talpai szinte nem is erintettek a foldet, lagyan suhant a levegoben. Arcat nem lathattam, valami arnyekot vetett ra. Meg nehany lepes es odaert hozzam. Mozdulni sem tudtam, teljesen foldbe gyokerezett a labam. Alakjat a lemeno nap fenye vette korul, haja aranyloan csillogott.
Ekkor megpillantottam meg azt a zoldesbarna szempart. Tudtam, hogy O az! Sosem feledtem azt a tekintetet. Tudtam, hogy O az es valami csodalatos szerencse folytan ismet egymas utjaba sodort minket a sors. Amikor odaert hozzam, nem szolt egy szot sem. Tekintete az enyembe furodott. Csak alltam es kiszaradt, cserepes szam keptelen volt szavakat formalni. Elcsigazott elgyotort testem keptelen volt mozdulni. Amikor ajkai hozzamtapadtak, mintha villam csapott volna belem. Ugyanazt az izt ereztem az ajkaim kozott, ugyanaz a csodalatos es foldontuli, mennyei erzes volt, ahogy hozzam simult. Hirtelen megmozdult a karom. Atoleltem, magamhoz szoritottam. Tudtam, hogy ezuttal nem fogom elengedni. Vigyazok ra, orzom almait es a hajnal elso sugaraival kelve, nem engedem, hogy elszokjon. Mert SZERETEM, Ora vartam egesz eletemben, amiota csak eloszor izleltem csokjat, eloszor erintettem a testet, eloszor hallottam lagy csermely csobogasahoz hasonlo neveteset.
Inspired by Klaus Badelt I Don’t Belong Here, Klaus Badelt K-19:Widowmaker – Overture, Charlie Mole: Othello - Burial