A lemenô nap fényeit bámultam a tóparton. A napsugarak aranyszínûre festették a vízfelszínt. A lágy szellô játékos dallamot játszott a fák susogásával erdei zenekart alkotva. Ahogy ott álltam a parton, Te jutottál eszembe. A csodás mosolyod, ami soha el nem halványult egy pillanatra sem. Az elragadó tekinteted keresztûl hatolt a szívemen. Láttalak lágyan lebegni a tó felett, lenge ruhádat meg-meglengette a szél, finoman sejtetni engedte azokat a csodálatos domborulatokat, amikért mindig is odavoltam. Kacagásod visszhangzik a fülemben, s most, ahogy a tó szélén állok, alakod elhomályosodik, bármit megadnék, hogy újra érinthessem a selymes bôrôdet, hogy fogjam a kezed, melyet az enyémbe helyeztél örök szerelmet ígérve.

Néha azonban démonok bukkannak fel a közelünkben, zöldesszürke csápjaikat felénk nyújtózva próbálnak elragadni tôlem. A démonok állandóan a fülünkbe suttognak, mérgezni próbálják az elménket és a szívünket. Néha a méreg halálos.

Most, hogy a nap alámerült a tóba, mindent elborított a sötétség. A fák és a szellô furcsa szimfóniája is elhallgatott. Ahogy ott álltam a sötétben megint csak rád gondoltam.  Arra, hogy most is úgy hajtom álomra a fejem egy bokor tövében, hogy nem öleltelek, csókoltalak és nem mondtam, hogy szeretlek. Ott a sötét erdô közepén, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy biztos nem szerettelek úgy ahogy akartad, vagy nem égett a szenvedély olyan lángon hogy melegen tartsa a szívünket. Talán azok a démonok tehetnek az egészrôl, talán... De a démonok mérge hamar elpárolog, s utána nem marad más, csak a sóvárgás egy ölelésre, egy csókra, hogy azt üzend, megpróbálsz szeretni. Most csak felszem a hideg köveken és arra gondolok, hogy az életem adnám egy kósza simogatásért, egy halovány mosolyért.

A Hold lassan elfoglalja helyét az éjszakai égbolton, a milliárdnyi csillag társaságában. Ezüstös fénye vidám cikk-cakkot játszik a tó tükrében. Az erdei szimfónia is feléledt újra, tücskök csatlakozva a nótához.